Mohy Sándor: Bivalyok (1960)

A Műgyűjtők éjszakáján, 2012. április 12-én nyílt meg a 110 éve született kolozsvári festő, Mohy Sándor emlékkiállítása, a budapesti MissionArt Galéria és a százhalombattai Takács Galéria közös szervezésében. A kiállítást Sümegi György művészettörténész nyitotta meg.

„Lehet-e szétválasztani egy művészi munkát a művész személyétől?” – teszi fel a kérdést Mohy Sándor Műhelynaplójá- nak Ars longa, vita brevis című írásában. S azon nyomban meg is adja rá a határozott választ: „Igen. Szét lehet választani, sőt szét kell választani. (…) a mű elbírálásakor létrejöttének körülményei, készítőjének magánélete, családi ügyei, társadalmi vonatkozásai nem kerülhetnek mérlegre. A mű saját magáért felel. (…) Hatósági, baráti deklarációk nem emelhetnek munkákat meg nem illető polcra…esetleg ideig-óráig, de minden hiába, az első széltől az idő rostáján könyörtelenül kihullnak.
Az idő valóban nagy úr. Nála talán csak a felejtés nagyobb. Mohy Sándor művészetét viszont egyik sem fenyegetheti. A hatalmas életmű – a festett és az írott – méltán díszeleg az erdélyi panteon egyik legmagasabb polcán, hiszen már alkotója életében önállósodott, klasszikussá vált. Semmiféle szél, politikai- társadalmi-művészeti vihar onnan le nem döntheti, mert stílusokon, pillanatnyi divatokon felülemelkedve teremtette meg azt a rendkívül karakteres MO-világot, amely egyedi és utánozhatatlan.

Mohy Sándor 110 évvel ezelőtt, a Bereg vármegyei Dercenben született. S amint monográfiaírója, Banner Zoltán is megjegyzi, egyik „legeuropéerebb festőnk”, szinte sohasem tette ki lábát a hazai, kisvárosi környezetből, a Szatmár-Dés-Kolozsvár háromszögből. A Szamos mente, az erdélyi táj, Nagybánya és mestereinek termékenyítő légköre eredményezte azt a hagyományok ismeretében fogant, de merőben újszerű, a legmodernebb kifejezési formákra ösztönszerűleg ráérző, sajátos művészetet, amely azt sugallja: a látvány fontos csupán, a színek tobzódása, a sarkos, szögletes, konstruktív elrendeződés. Csak semmi narráció, csak semmi hátsó gondolat. Merthogy a szín, a forma, a szerkezet egyben tartalom is. A robusztus formavilág egyszerű, derűs, a minimálisra korlátozott eseményskálában jut kifejezésre, páratlan belső harmóniát, belső ragyogást, a festői tömegek sajátos játékát eredményezve. Nem a narráció teremti a képet, hanem éppen ellenkezőleg, a kép a történetet. Az elemi, lényegre törő formavilág, a szándékos tömörítés, egyszerűsítés beláthatatlan tartalmi mélységeket sejtet. Mohy Sándor festészetében a hiány jelenti a többletet. A szűkszavúság válik gazdagsággá. A filozófia itt magában a szemléletmódban van. A primer formák kifejezőerejében, a színek kavalkádjában. Vagy ahogyan a művész ecsetelte szóban: a napraforgó a képen nem napraforgó. A napraforgó az, ami a vázában van.

A képpé válás folyamatában tehát van egy tartalom, egy látvány és egy ábrázolat. Mindegyik a maga autonóm valóságában. Mint ilyen, az ábrázolat a művész teremtménye, amelyhez viszonyítva a látvány ürügy. A figurativitás ebben a felfogásban arra hivatott, hogy azt az érzelmi hátteret megteremtse, amely a művészt és a műélvezőt összeköti. De csupán a látvány szintjén. Ezért nincs helye a narrációnak, amely a képi ábrázolat szempontjából transzcendentális. Az ábrázolat lényege tehát önmagában van, a formákban és színekben. A látvány kettős hidat képez a valóság és az ábrázolat között: a művész általa alkot, a néző általa dolgozza fel a művet. Az alkotó számára a valóság látványa a kiindulópont, a néző számára a valóság maga az ábrázolat. Ebben az értelemben minden ecsetvonás, árnyalat új ábrázolatvalóságot teremt. Tehát a feldolgozás milyenségétől, sőt, a pillanat hangulatától függően is a művész mindegyre új helyzetet teremt, új valóságot tár fel a néző előtt. S hogy ez a művészi felfogás mekkora gazdagságát öleli fel a festői kommunikációnak, arra legjobb példa maga Mohy Sándor életműve, a forma és színharmóniák belső összefüggéseit feltérképező kompozíciók, tájképek, női aktok, portrék sokasága.

Hosszú élete folyamán a művész mindegyre újabb és újabb mélységeit tárja fel az egymással feleselő kemény kontúroknak és az őket sejtelmes fénybe oldó színharmóniáknak. A hideg színek a mester ecsetvonásai nyomán szinte saját ellentétükbe csapnak át, és nem a drámaiság, a komorság, hanem a kiegyensúlyozottság, a békesség megelevenítői. Színen és formán túlmenően a képi megjelenítés sajátosságát az a jellegzetesen mohys felfogás adja, amely ebből a két elemi összetevőből új dimenziót teremt, meghaladva, sőt művészi többletté varázsolva a formai puritanizmust.

Az erdélyi képzőművészet sajátos stílus teremtője mindvégig magabiztosan haladt a maga választotta úton, amelyet valahol az erdélyi képzőművészeti hagyományok, a kubista törekvések, különleges hangsúllyal pedig személyes kolorisztikai-formai elképzelései határmezsgyéjén jelölt ki magának. Markáns egyénisége, egyedi festői világa még életében különleges aurával övezte személyiségét.,
Ars longa, vita brevis – a művészet örök, az élet rövid.

2001. augusztus 11-én bekövetkezett halálakor a művészt mindössze néhány hónap választotta el századik születésnapjától. Hozzá tehát a sors is kegyesnek bizonyult. Mintegy ellenszolgáltatásul azért az utolsó pillanatokig tartó művészi és művészpedagógiai tevékenységéért, ami nemcsak az erdélyi, hanem az összmagyar és európai képzőművészetet is felbecsülhetetlen értékekkel gazdagította.

(Németh Júlia, művészettörténész)