Egy határmenti falu hatvan esztendeje

Sarusi Mihály író, újságíró Szalbek–Iratos című kötete az aradi Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban jelent meg.(x) Tényirodalom, dokumentum–riport egy, a román–magyar határ mentén, annak romániai oldalán fekvő magyar ajkú faluról, lakóiról, az utóbbi hatvan év történelméről, küzdelméről, átélt, megszenvedett eseményeiről.
Ihlető múzsája „a szeretet, amelyet apánk átadott”. Átadott szavaival, a szülőföldet sosem feledő, oda mindig visszavágyó és visszajáró olthatatlan vonzalmával. Sarusi Mihály nem csupán befogadta mindazt, amit látott, hallott, tapasztalt. Maga is szellemi szülőföldjének vallja az utódállamok mohósága, a nagyhatalmak közönye által Trianonban elszakított Kisiratost, a Szalbek–uraság által a XIX. század elején telepített falut. A magyar alföldön közönyösen végigszántó irracionális vonal – a gyepű – következménye több mint tragikus. „Testvér a testvértől, szülő gyermekétől (gyermek szüleitől) elválasztva.”

A szellem embere sosem szeret adósa maradni azoknak, akik gondolkodását, életszemléletét alakították, látókörét gazdagították, szélesbítették. Sarusi Mihály közéjük tartozik, azok közé, akiknek útipoggyásza, tarsolya hazautaztában – az oda– és visszaúton is – mindig telítve volt. Mit hozhatott magával? Hozta a rokoni melegséget, a ragaszkodó szeretetet, a munkát, küzdelmet mindenkor vállaló és becsületesen végző, magyarságához és hitéhez minden körülmények közt ragaszkodó, a családi köteléket rendkívül fontosabbnak tartó erkölcsi, etikai tartást.  „…kivételesen jók a házasságok. (…) a falu nem fogadja el a válást.”

S hogy e hozomány ne maradjon csupán Sarusi Mihály kincse – aranya, ezüstje – összegyűjtötte és közre adta Kisiratos helynevei, Kisiratos ragadványnevei,  Személynevek Kisiratoson című tanulmányait. A nyelvész, a kiváló újságíró mellé oda kell sorolnunk az 1986-ban megjelent Magyar Krisztus című regény alkotóját, kinek tollát ugyancsak a Kisiratos iránt érzett szerelem vezette, megírva e település regényét, melyben „az alföldi magyar falu egyszerre szűk, egyszerre tág világa tárul föl; hét nemzedék története, kínja–keserve, ritka öröme”.

E kötet szervesen illeszkedik a romániai magyar valóságirodalom vonalába. A falu mai vezetői buzdították falutörténet írására. „…hiába kapacitáltak, Kovách Gézát, a környék legkiválóbb hivatásos történészét javasoltam, s Géza bátyánk 2004 nyarán még megélhette a szép könyv megjelenését. Mivel ő csak 1944-ig vállalta a múlt fölmutatását, a továbbiak bolygatására (…) nekiültem.”

Soha jobbkor – mondhatnánk. 2004. december 5-e táján, az elszakított területek magyarsága iránti közöny, a kettős állampolgárság ellen fellépő, a magyarországi közvéleményt félrevezető, egzisztenciális félelmeket keltő, elutasításra buzdító „NEM”-kampány korában villantja fel egy határon kívülre szorított magyar falu hatvan esztendős küzdelmét és helytállását egy olyan hatalommal szemben, amely előbb – 1929-ben – a nevét orozza el, 1968-ban az önállóságát biztosító községi státust vonja meg tőle, annak minden hátrányával együtt. De az a közösség, amelyet a regényben oly plasztikusan megrajzolt vonások – a munka és a szerzés törvénye, az erkölcsi szilárdság – éltették, a mostoha körülmények kényszerítő, sokszor kilátástalan nyomása ellenére is meg tudta őrizni hagyományait, nyelvét és hitét, volt benne erő, hogy 2004-ben újra kiharcolja az önálló községi státust.

Ez az az üzenet, amely túlmutat az erdélyi határokon, amely az összmagyarság számára közvetít olyan értékeket, amelyek itthon az internacionalizmus és a globalizmus nemzetbénító, nemzettudatot sorvasztó agymosás következtében olyannyira elhalványultak. Az ezeréves nemzettestből kiszorító, kirekesztő kormánykampány ellenében figyelmezteti az olvasókat a kis faluközösség küzdeni akarásában rejlő belső értékekre. Az elszakított magyarságról hoz hiteles híradást, feléjük fordíthatja az anyaország lakosságának figyelmét.

Könyvének központi „szereplője” a közemlékezet. Általa bontakoznak ki az évtizedek eseményei, néha egymást fedve, kiegészítve, vagy éppenséggel másképp látva azt. Belőlük rajzolódnak ki, hol éles kontúrokkal, hol csak érintőlegesen felvillantott arcok és tettek formájában a falu életét, életfolyamatát meghatározó regényhősök. Közös bennük a szülőhelyhez való ragaszkodás, közös a nemzethez tartozás tudata, közös a munkaszeretet és a határozott erkölcsi tartás. Gondoljunk csak a két Almásira, az orvosra és a tanárra! De nemcsak őket, a helység szellemi felemelkedését szolgáló személyiségeket emlegethetnénk, hanem az egyszerű, „közemberek” hosszú sorát is, azokat is, akik, ha a kényszerítő körülmények okán el is hagyták a falut, a határ túlsó oldalán telepedtek le, hogy kiáltásnyi közelben maradhassanak hozzá. Mit hagynak ők örökül fiaiknak?  „Hogy testvér; testvérnek kell lenni. Kell, mert ez a világ rendje. Segíteni a másikat, legalábbis megérteni. Bántani semmi pénzért! S hogy: gerinc, jó tartás, hit, dolog, emberség. S hogy mindez teszi a magyar embert arrafelé. Mifelénk! Odahaza, otthon… A Szalbek–Iratosból lett Kisiratoson. No meg persze e drága Nagy Magyar Alföldön minden hasonlóan istenverte szegény faluban, városszélen.” Ennek tudatában nem történhetne, nem történne meg, hogy az erdélyi magyart „lerománozza csabai szlovák, gyulai német, battonyai szerb, budapesti hottentotta, mafla magyar”.

Mennyire igaztalan, torz ez a kirekesztő szemlélet azokkal szemben, akikben még nyolcvan év után is ott a kérdés: „Mikor jár le a szerződés?” Azaz nem halványul, nem gyengül a hite annak, hogy – határon innen és túl – együvé tartozunk, egy nemzet fiai vagyunk! „Magyar. Ember. Embör. Magyar és ember egy és ugyanaz. Hogy aki nem jó egyiknek, másiknak is alkalmatlan. Meg hogy egyik a másik nélkül mit sem ér.”

Sarusi Mihály könyvének mintegy összegezője, esszenciája a kötet végén olvasható vers: Öcsi Iratosért táncol. Sorait nem verslábak, rímek kemény törvénye vezérli – amiként a legény mágikus, transzcendens erőt, mély keserűséget sugalló lépteit sem –, hanem a tudat mélyén rejtőző belső erő, harag és indulat „a kisantanti hullarabló hazudozók nyomán az antanti piszkos nagy rablók” ellenében, azokkal szemben akik szerint „szégyellnünk kell a háromszínű magyar zászlót?! /  magunkba fojtani Himnuszunkat!? / restellni fajtánkat??!! a »román« Kölcseyt? / idehaza, újfent, örök kisebbségben”…

Szól ez a könyv őérettük, a most megtagadottakért, a Csanád vármegyei Kisiratosért, s általuk mindazokért, akik az álnok és csalárd NEM ellenére is „Élni szeretnének. A maguk uraként, odahaza…”

(x) Sarusi Mihály: Szalbek–Iratos  (Hatvan év a román–magyar mezsgyén) Irodalmi Jelen Könyvek  Arad, 2005

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ