(M)

Itt élünk most ketten
(testtelen, pár méternyire)
egymásból külön kibetűzve —
sőt, mintha kísértetház láthatatlan
áruraktárának polcán lejáratig
vagy azon is túl — két penészdarabban,
beláthatatlan várásra ítélve —

leheletünk két épület között —
(pár érintés is oda költözött?)
Ebből áll össze az illúzió.
Meggazdagodtunk. A színfalak mögött
száz meg száz árnyalat.
Lépéseimben valami lényeg: vártalak.
Híd alá süllyedt a rongyos gondolat.

Hogy játék vagy egyéb — lényegtelen.
Úgy mozdult meg — azt hiszem — hirtelen,
ahogy a béna elszalad (vajon hova?)
cél nélkül, iránytalanul repül…
merre nyílik az utolsó célpont?
merre poroszkál Isten lova?
amerre sem óra, sem országút.
Ez meg képtelenség: egy örökké – egy soha.

2012. április 4.