2012. április 15-én délelőtt az alább olvasható e-levelet küldtem szét a szélrózsa minden irányában élő barátaimnak, ismerőseimnek:

Kedves Barátaim!

Titanic-játékot ajánlok Nektek, s amennyiben veszitek a lapot, kérlek, válaszoljatok röviden, mit tennétek, mit gondolnátok, ha most történetesen a Titanicon utaznátok és a hullámsírba merülésig még kereken 10 perc volna hátra? A válaszokból mozaikot állítanék össze weblapomon. Aki választ küld, az egyetért a játékkal, és köszönetemet kapja fizetségül.

(A válaszokat a beérkezés sorrendjében, folyamatosan teszem közzé.)

Egyed Ufó Zoltán:

Kiállnék a hajó orrába, és kitárnám a karom, mint Leonardo di Caprio.

Hajdú Mónika:

Megtanulnám 10 perc alatt, hogyan kell vízben élni.

Somorčík Sz. Rozália:

Hoppá,
úgyis mindenre késő van már,
idő sincs, csónak sincs, leugrom, oda, oda még lehet,
nem látom jól a mélyt, de talán vízbe esek.
ÁÁÁÁÁ!
Erre nem számítottam, hogy ennyire rohadtul hideg,
de itt vagyok, a vízben,
látom ott, talán ott úszik valami,
vagy valaki…
adja a kezét,
oda kapaszkodunk együtt,
talán kihúznak,
talán megmentenek!
Közelebb hozzám,
próbálja meg, bújjon hozzám,
együtt melegebb, ugye jobb így?
Kapaszkodjon erősen belém!
Én tartom magunkat ezen a bútordarabon…
hahó, itt vagyok egy idős hölggyel, hahó….

Ágoston Hugó:

Te Gábor, nagy huncut vagy – megírattál velem egy jegyzetet! Kezeld elnézéssel, tégy vele, amit akarsz. (Fél órám volt, pedig stílszerűen tíz percig kellett volna írnom.)
Játékot írsz, s a kérdésed/válaszom vehető nem csupán játékosan gyakorlatiasnak, hanem játékosan filozofikusnak is.
Jó lenne elsősorban többet tudni a körülményekről.
Ha a „most” azt jelenti, hogy 1912 áprilisában vagyok a Titanic fedélzetén (tehát a körülmények ugyanazok, mint akkor voltak), valószínűleg már percek óta pánikban volnék, és keresném a menekülés útját. Mivel csóróként harmadosztályon utaznék, a mentőcsónakok messze lennének, tehát a hajó labirintusában eltévednék – a keresés izgalma viszont feledtetné a halálfélelmemet. „Itt jobbra, itt balra”, ez jó játék a halálfélelem ellen is. Mivel a filmet még nem találták fel, arra gondolnék, milyen kár, hogy ezt soha nem fogja megörökíteni senki. Folytatnám a keresést, átfutna az agyamon, hogy most mit csinálhat a kapitány, és hogy már soha nem jutok ki az Újvilágba. Ilyesmik, valszeg. Hirtelen eszembe jut, mit mondott Chesterton, amikor megkérdezték tőle, mit vinne magával egy lakatlan szigetre. – A Thomas-féle nagy hajó- és csónaképítő kézikönyvet. Tedd ezt valahova, ahova úgy gondolod, hogy illik. Meg esetleg a viccet is, ehhez az első, „gyakorlati” részhez: Kinéz a Titanic bárjában az ürge (!), és azt mondja: – Hát én kértem jeget a whiskymhez, de ennyit!…
Ha a „most” azt jelenti, hogy 2012 áprilisában vagyok egy süllyedő hajó fedélzetén, tíz perccel a teljes elmerülés előtt (mert az azért elég sokat tart) még nyugodt lennék. Persze eszembe jutna, hogy mi a fenének kellett nekem pont a százéves évfordulón egy ugyanolyan hajóra ülnöm, meg hogy milyen kár, hogy nem tanultam meg úszni (bár ennek nyilván nem lenne jelentősége, hiszen az ember megfagy a jéghideg vízben), s ha mindenáron Amerikába akartam menni, miért nem ültem repülőgépre. Közben persze több kamera filmezné az egészet, tehát igyekeznék normálisan viselkedni, „csak semmi pánik”, mondanám körbe, de bizonyára feleslegesen (a sok skandináv, szír, örmény, kínai, orosz, olasz és brit nem tudna magyarul), végül amikor már nyilvánvalóvá válna, hogy minden el van veszve, felhívnám mobiltelefonomon a szerkesztőséget, és meghagynám, végezzék rendesen a választási kampány ismertetését, szavazzanak minél többen az RMDSZ jelöltjeire – nehogy elsüllyedjenek, mint én.
És akkor most jönne a válasz a filozófiai kérdésre: mire gondolnék a biztos halálom tudatában előtte néhány perccel? Nem tudom, őszintén szólva. Nem csodálkoznék, ha eszembe jutna, hogy ezt egyszer megkérdezték tőlem… Mondják, hogy ilyenkor ez ember előtt lepereg az egész élete, percekbe sűrítve (s persze reklámbetétekkel megszakítva). Nyilván be lennék szarva – és olyasmire gondolnék, mint általában beszart állapotban. És szinte biztosan eszembe jutna, amit Samuel Goldwin, a mi zseniális Samunk (igen, a Metro Goldwin Mayer Miau-ból ismert producer) mondott a halálakor: – Nem gondoltam volna, hogy megérem ezt a pillanatot!

Krebsz János:

Akadékoskodó: Senki nem állíthatja, hogy a hajónk el fog süllyedni! Még hogy tíz percen belül?! A Titanic az ember által alkotott legbiztonságosabb hajó! Be kell tapasztani a rémhírterjesztők pofáját! Éljen a bölcs kapitány!

Gergely Tamás:

Megőszülnék. Nem: valószínûleg összefoglalnám az életem, állítólag ahhoz egy perc is elég.

Ujlaky István:

Fénykép-szerűen magam elé képzelném az összes embert, aki közel áll vagy állt hozzám. Kezdve szüleimmel, gyerekeimmel és feleségemmel, befejezve a nőkkel, akik valaha szerepet játszottak az életemben. Végig gondolnám, mit tettem jól és mit rontottam el valaha is. Aztán az utolsó másodpercekben valószínűleg összeomlanék, s üvölteném: én még élni akarok…

Dr. Veress Albert (csíkszeredai Red Börszi):

1. gyorsan emilt küldenék címlistámra, de a címeket nem Cc-be hanem Bcc-be másolnám be és megírnám nekik pontos helymeghatározási adataimat, amelyeket szextánssal előtte még bemérnék. Tudják, hol kell halottak napján virágot szórjanak fölém.
2. feleségemnek – ha nélküle lennék a hajón – vagy gyermekeimnek megírnám, hová van eldugva lyukas, lábszagos zoknim, amelybe dugi pénzemet rejtettem. Teljen nekik villára (legalább 4 ágúra!).
3. beülnék a magán búvárhajómba, feltankolnám Nemo kapitány néhány, tengerfenéken nyugvó aranyékszeres ládáját, elúsznék Hawaira, a 7. pálmafa alá épített pálmalevél-kunyhómhoz, ahol a maffiások tekintete elöl rejtve nyugodtan fizethetném napi 16 Pina-kolámat, amelyeket lenge öltözetüket hátrahagyva csini, félvér lányok tennének asztalomra, miközben buksi fejüket ölembe rejtenék.
4. az anyakönyvi hivatalban új személyazonosságit váltanék ki magamnak és megigényelném a Román államtól a temetési segélyemet, koporsónak a TITANIC-ot számítva fel nekik, Swarowszki kristályokkal bélelt derékaljammal. Megadnám nekik a Kajmán szigeteken – évekkel azelött – nyított bankszámlám adatait és az örökösöm/k nevét/neveit, akiknek hozzáférési jogot írtam be nyitáskor. A kapott milliókból befizetnék a 100 éves Titanic emlék-halálutazásra. Majd ismételném az eljárást, a végtelenségig! Közben, a süllyedés évfordulóin, visszamennék a süllyedés helyszínére, láthassam, kinek voltam fontos életemben, ki milyen virágot szórna el ottan.

Berecz Edgár:

Megmondom én gyorsan mit tennék: gyorsan két ajtót le, kötelekkel egybe, aljára szegekkel 4 úszógumit, fel az úszómellényt, egy ládába kétszersültet, konzerveket, demizsonba vizet, iránytűt, térképet egy üvegbe, csiholó acélt, kovát, tükröt, kést, bicskát a zsebbe, két evezőlapátot, darab vitorlavásznat a hónom alá,tekercs kötelet, horgászzsinórt, horgokat, szegeket és kalapácsot s azzal megpucolnék a Titanicról. Egyék meg amit főztek, süssék meg a tudományukat!

Ady András:

Akkor ennek nem sokkal a kettétörés előtt kellett lennie. Utána, a farrész már nem sokat úszott. Mindenképpen keresnék egy pontot a megdőlt fedélzeten, ahonnan jól láthatom, merre húzott el a legtöbb csónak (holdfényes éjszaka volt). Ha van rajtam mentőmellény, akkor rendben, ha nem, szerzek egyet gyorsan és egy újabbat is (ha nincs, akkor valami fatárgyat, ami fenntart), hogy majd biztosan felszínen maradjak a hideg vízben és ne kelljen még akkor roncsok után kutassak. Ha nagykabát van rajtam, levetném. Úgyis csak megszívja magát vízzel és lehúz, úszni képtelenség benne, és nem véd a hideg ellen, sőt növeli a kihűlést. Azt a nyavalyás sípot már ugrás előtti pillanatokban használnám és a vízben az előre kiszemelt legközelebbi csónak felé evickélnék (teljes erőből, mert ez az egyetlen dolog, ami még melegít, és a dermedést halasztja), de gyorsan, mert nem akarom, hogy magával rántson a haldokló hajó…ugye milyen okos vagyok, így post festam? Persze az általános pánik zsivaját nem számítottam, a saját rémületem, a vízben lévő gyilkos törmelékeket és a csak későn, túl későn visszaforduló csónakokat szintén nem vettem számításba…s abba, hogy majd akad egy nagy tárgy, amire teljesen felfeküdjek és ne érintkezzek a vízzel, nos arra csak a filmben számíthatott a hős-nő…akkor, és ott nem működött a ráció.

Cseke Attila:

Pánikba esnék, és kétségbeesetten kapaszkodnék minden túlélési lehetőségbe. És ha ezek mind elfogytak, akkor hasta la vista.

Elekes Ferenc:

Két cigarettát szívnék el, egymás után.

Balla D. Károly:

Beállnék dzsessz-sztenderdeket játszani a zenekarba.

Anna Dobrescu:

Felvenném a legmelegebb ruháimat, amit magammal vittem és keresnék egy mentőmellényt a hajón, felvenném, ha lenne egy GPS-em és mobiltelefonom, felhívnám a 911-et és megadnám a koordinátákat, ahol a hajó van, hogy minél hamarabb megtaláljon egy mentőcsapat. Nagyon nehéz erre a kérdésre válaszolni, attól is függ, kik vannak még velem (család vagy egyedül), mi történik körülöttem… egy ilyen helyzetben a pillanat szabja meg, hogy miként reagál az ember.

Oláh István:

A körkérdés csupa feltételes mód: mit tennétek, ha most történetesen a Titanicon utaznátok. Ezt még elfogadom, ikertestvérét, az óhajtó módot még száz év után se. De ha mégis, akkor egyáltalán nem vigasztalna, hogy előttem az élet, ugyanis tíz perc múlva feltételezhetően (de nem óhajtottan) lepereg előttem egész életem. Ez az élet utolsó pillanata, ami belefúródik a halálba. De az is lehet, s ez az én választott feltételességem, hogy anyámmal és nagyanyámmal kimenekülünk az Újvilágba. Ők menekülnek, engem magukkal visznek. De nekünk nincs csónakunk az ütközéskor. Végül pedig az is lehetett volna, ha valamelyik Udvarhely környéki faluból, Siklódról, vagy Csíkból (Madarasról, Dánfalváról, Kozmásról) vándorlok ki, hogy szenet vagy fémeket bányásszak, utat építsek, mert itthon élni már nem lehet, s a háború is csak két év múlva tör ki, ahol nyolcvankettesként legalább főtéri szobor lehetek.

Dancs Artur:

Utálom a kilátástalan helyzeteket, és azt, hogy ha valami külső tényező határozza meg, mi történjen velem. Ha már nyilvánvaló, hogy nem jut mentőcsónak, visszamennék a bárba, ahol az estét is töltöttem, és töltenék magamnak egy konyakot. Merthogy a pultos már rég elmenekült. Nincs, akire számítani. Ha megvan a konyak, kicsit azon bosszankodnék, hogy nem vettem meg azt a jegyet a KLM járatára, hogy azzal térjek vissza New Yorkba. Mert az rendben, hogy az American csődbe ment, a Delta megszeppent a Malév eltűntetésétől, s aki még berepül Budapestre, megkéri az árát. Én meg makacskodtam: márpedig nem fogom azt a pénzt megfizetni. Mintha valamit is számítana valakinek, hogy megveszem-e a helyem, vagy a szolgálati kedvezményes jegyemmel utazom, vagy nem utazom egyáltalán… Na, szép! Kaland kellett nekem. Óceánhajózás. Van most kaland…
Az Óceán a barátom. De hideg. Épp ma jártam kinn. Áprilisban még nagyon hideg. Akármennyire is barátkozunk. De így legalább nincsenek cápák. Azt tanultuk, három percet lehet kibírni. Ezalatt majd abban bízom, igaz az, hogy a szeretteiddel mindig együtt lehetsz valahogyan…

Nagy József:

Bár a busás fizetség meggondolásra késztethetne, kihagyom e játékot.
1. A tököm tele van a Titanic-kal (napok óta a csapból is ő folyik).
2. Nem utaznék hajón semmi pénzért (utálom a vizet, minden formájában).
3. Ha mégis rajta lennék, minthogy nem tudok úszni (és a vizet is utálom), valószínűleg békésen söröznék, míg el nem nyelne a kurva hideg óceán.

Dávid Gyula:

Nyolcvanon felül ez nem igazán játék, de ha már Titanic-évforduló van, menjünk bele. Édesapám annak idején azt mondogatta: az esti imádságba mindig belefoglalom a gyermekeimet-unokáimat, de már annyian vannak, hogy belealszom, mielőtt a végére érnék. Neki akkor 6 gyermeke, 16 unokája és 11 dédunokája volt. (Édesanyám még megérte a 12-20. dédunoka születését.) Ők jutottak eszembe, amikor a kérdést feltetted, s azt hiszem – bár ezt az adott valós helyzetben, a biztos halálveszedelemben nem tudhatja az ember – én is végiggondolnám a magunk lényegesen kisebb családját, egyenként. Ez is számlál 3 unokát és 5 dédunokát. Meg hát persze a magunk – nem könnyű, de alapjában véve szép – életét.

Bölöni Domokos:

/Titánik panzió/
Helló, haver!
Ismered ezt a szép himnuszt? De messze vaan Ámérikaaaa…Az utolsó százon már nem érdemes hamleti dolgokon törnöd a kobakod.
Az utolsó tíz perc akkor érvényes, ha az utolsó percét át tudod változtatni.
Hogy az legyen a következő életed első perce.
A titánikos ügy engem már nem kavar fel egyáltalán. Látom magam, amint kétségbeesve próbálom elérni a mobilomon az üknagyapámat, aki a Kárpátián evickél Ámérikába, a vén székely mázlistát felvették segédfűtőnek a kazánházba, így egyetlen centjébe sem került a buli.
Nekem meg lop(a)kodnom kell, szó szerint. Állampolgárilag pláne.
Eszembe sem jut, hogy talán éppen a jéghegy miatt nincs térerő, azért makrancol a zsebtelefon. Éppen a éjfél utáni mérleget készítettem, szemlét tartván aznap szerzett kincseim fölött: gyöngyök, gyűrűk, arany cigarettatárca.
Az induló tőkém majd, New Yorkban.
Amikor csak halálravált arccal beviharzott Kecskés, a társam (Di Caprio néven szerepel a vízbefúltak jegyzékén), és azt hörögte: baj
van…
Nocsak, jönnek a zsaruk?
Rosszabb.
Annál rosszabb a moziban sem lehet.
Hát te nem hallottál semmit?
Valami zakatolást igen, de ezen a szinten, öregem! Úri tolvajnak ne tűnjön fel mindjárt minden. Úri tolvaj nem siet, nem fizet, nem
csodálkozik, csak csen, csak csen, csak csen.
Nem vette a poént.
Hát nem érted, te szerencsétlen? Süllyedünk!…
Ó, igen, o, yes, mondtam rezignáltan.
Mi lesz ezzel a sok szajréval?!
Szajré, szajré, kiáltotta Kecskés. Most ne a bőrünket, hanem az életünket mentsük, te hülye!
És átvetette magát a korláton. Vannak összefüggések, amelyeket sosem lehet teljességgel megérteni.
Bambán bámultam utána. Ott ácsorgott egy gyanús külsejű alak, megvárta, míg Kecskés eltűnik a habokban, majd hozzám lépett.
Nem akar véletlenül egy príma mentőcsolnakot? Olcsón megszámítolom magának.
Nos, hát well. Mit tegyünk, ha ez a helyzet. Még egyszer megpróbálkoztam a dédivel, térerő megint csak nuku, mérgemben földhöz
vágtam a kurva mobilt, rátapostam, széttiportam.
Majd fölmutattam az arany cigitárcát a piszkos alaknak, aki a Fred névre hallgatott. Két évvel később feltűnt Manhattanban, de kapott a gorilláimtól pár precíz döfést egy mértanilag nehezen definiálható testrészére, és végképp alámerült.
Ez a mr. Piszkos bólint, és a csónakhoz vezet. Vacog már benne még néhány gazdag protekciós. A finnyásabbját később a vízbe hajigáltuk.
A Kárpátián megkerestem az öreget, és behúztam kettőt neki. Sosem tanulod meg, hogyan kapcsold be, te vén zsivány! Hiába csórtam neked mobilt, nem akarod használni? Hát miattad majdnem megkrepáltam!
Ezek a tisztességben eladósodott sültparasztok sosem értettek az élethez. Szenet lapátolt a kazánba, s közben folytak a könnyei.
Tele a hócipőm a marha honvágyával. Mondom neki: Órájt, tatus! Ez az a helyzet, amikor oda jut az ember, hogy végre megengedhetne ezt-azt magának, és kiderül, hogy sorry, már szinte semmit sem. Oké?
Nem értette. Ment a makacs feje után. Pennsylvania valamelyik rézbányája szaggatta fancsikákra a tüdejét.
A Kárpátián is az utolsó tíz perc hozta meg számomra a heppit.
Képzeld, előkerült az ipse, akitől a tárcát suvasztottam. Számon kérte persze. Mondom neki, mujklesz, szákánává, a tárca már nincs meg, de odaadom a gyöngyöket, a gyűrűket, a két arany mankójú sétapálcát is, startol a new biznisz, zsimi zsumá.
De ez még elég gyengén beszélte a nyelvet, úgyhogy nemsokára kiáltás hallatszott odafentről: – Ember a vízben!
A krónikus marketinghiányban szenvedő vállalkozó tipikus esete.
Mire kihalászták, már üres volt minden zsebe.
Well, ennyi. Látod, ilyenek vagyunk. Sokfélék, de mind jó hazafiak!
Az a mentőorvos is, akitől ez a kis heg vigyorog itt, a bal szemem alatt, mert a helyzetfelismerés pillanatnyi zavarában belenyúltam a
kistáskájába, hát az is micsoda nagy magyar.
Holott tisztára Lengyel az istenadta.
Oké, ez rossz poén volt. Szerecsenkerék forog. Ne javíts ki, jól mondtam. Most éppen megint fekete vagyok. Mire megengedhetném magamnak a nyugodt utókort, kiderül, hogy ezt a rohadt kócerájt kell működtetnem a székely hegyek tövében.
A honvágy visszaokádódott.
Titánik panzió lett belőle.
Mielőtt hazatántorognál, rutinszerűen ellenőrizd, ha tudod: nem hiányzik-e valamid. Megvan-e mindened.
Mind a két szemed?
Ezek itt nem lopnak, nem rabolnak, hanem magukhoz veszik a szajrét, mint valami szentelményt, és szentség, hogy sosem kapod vissza.
Utólagos reklamáció abszolúte fölösleges.
A legközelebbi kórház hetven kilométerre van. És jó ideje immár csak hozott anyagból gipszelnek.

Bodor Zsolt:

A menekülésre gondolnék, hiszen tudnám, hogy már csak tíz perc van hátra. Valószínűleg azon törném magam, hogy lekerüljek a hajóról, minél távolabb, nehogy beszippantson a süllyedés örvénye. Szinte biztos, hogy a háton fekve, teknősként evező technikára alapoznék. Ha nem tudnám, hogy csak tíz perc van, akkor háborognék, miért nem mond senki semmi konkrétat.

Máriás József:

Mit tennék?
Tíz perc? Mennyi is az? Miként lehet egybevetni a mögöttünk levő évtizedekkel? Isten büntetése avagy váratlan, előre nem látott cunami az a hatszáz másodperc?
Miként lehet beosztani?
Öt perc az élet pozitív dolgaira: a gyermekkor örömeire, a diákévekre, az első, sosem feledett szerelemre, a szolgálat szépségeire, sikereire, a gyermekekre, az unokákra?… Mi maradt ki, kiről, miről nem szóltam, nem idéztem még egyszer magam elé, mielőtt beszállnék Kháron ladikjába?
Öt perc az el nem végzett dolgokra, a mögöttünk maradt adósságokra, tettekre, írásokra, melyeket mások vártak tőlem vagy én önmagamtól? A csalódásokra? Az üresjáratokra, az elfecsérelt időre – órákra, napokra, évekre?
Záporoznak a kérdések. Az élet maga csupa kérdés volt, jobb esetben is kérdés/felelet játék. Be sokszor nem tudtam válaszolni! Nem tudtam jól válaszolni. Elsősorban önmagamnak. Mit/miért/hogyan/mikor/kivel/mi végett?
Az inga kileng – hol balra, hol jobbra. Az idő szalad. És még nincs kész a leltár. Melyik serpenyő lesz a súlyosabb? Megadom magam. A hajózenekar játszik: Közelebb, közelebb, Uram, Hozzád… Leteszem a karórám az asztalra. A pincér konyakot hoz. Leülök s nézem a másodpercmutatót. Kezembe venném a poharat, de már késő… Engem is elnyelt a nagy csobbanás.

Jámbor Ilona:

Kedves Gábor!
Nálam most különösen aktuális ez a téma, ugyanis a leányom, Dóra éppen az Atlanti-óceán kellős közepén leledzik, a Costa Atlantica nevű sétahajón. Ebből kifolyólag is a napokban leginkább csak a Titanic tragédiájával foglalkozó dolgokat olvastam, néztem és persze láttam a két filmet is a magyar Tv-kben. Én úgy gondolom, hogy ha egy ilyen katasztrófában szerencsétlenségemre részt kellene vennem, ha velem lenne egy hozzátartozóm, megpróbálnék lelket önteni belé és lehetőségemhez mérten próbálnám menteni az életét, ugyanezt tenném a nálamnál gyengébbekkel, ha pedig már ez sem lehetséges, bocsánatot kérnék gondolatban mindenkitől, akit valaha valamiért megbántottam, majd utolsó gondolatként életem legszebb élményét próbálnám fölidézni magamnak. Én ezt most így gondolom, de lehet mégsem ez történne, viszont egyben nagyon biztos vagyok: senkinek nem törnék az életére azért, hogy mentsem a magamét…

A Costa Atlantica

A játékot ma, 2012. április 17-én reggel lezártam. Titanicunk elsüllyedt…

(Forrás: urszu 2. Cseke Gábor honlapja / blog)