(Puzzle-darabok életemből)

Nagytatámék a királlyal egyszerre költöztek, igaz nem szinajai kastélyból, hanem udvarhelyi lakhelyről, és egyetlen rozoga kis teherautó hozta (hátul lelógott a talicska) minden motyójukat, amivel a kapuhoz közeli szobát tették lakhatóvá. Akkoriban, az ilyen (ó, ennél sokkal nyomorúságosabb) egyszoba-összkomfortok nagyon divatba jöttek. A város telides-teli volt, a múlt rendszer nagypolgárainak dinoszauruszaival. Már csak azokkal, akiket még nem vittek el a Duna-csatornához, vagy már visszajöttek (érdekes, többnyire arra mifelénk egy gyermekes családok), a háború és az utána jött kommunista Kánaán akadályozta meg valószínű a második gyermek jövetelét (ez csak a mi környékünkre volt jellemző, a városunkban ismertünk négy, sőt hat gyerekkel is egy szobába kényszerített földbirtokost vagy gyárost, egyszóval a népellenség minden maradékát). Ezeket az egy szobákat leválasztották lepedőkkel konyha és fürdőfülkékre és egyetlen cél a gyermekük jövője s a túlélés, és csodák csodája, a mi utcánk és a szomszéd utcai gyermekek minden tiltás és elképzelhetetlen többletnehézségek ellenére mind egyetemet végzett emberekké váltak, a túlnyomás még dacosabb ellenállást váltott ki.

Nagytata először a kalapács használatára, nem is, még előtte a rozsdás görbe szegek utcáról való begyűjtésére, majd kiegyenesítésére tanított. Általában mindent, mit más pazarló ember, mint haszontalan holmit eldobált, mi hazahordtuk, mert nem tudni, mikor lesz jó valamire. Hogy nálunk mi minden gyűlt fel az évek során, hosszas lenne most felsorolni, de ágyúgolyó hüvelytől bicikliabroncsig minden, különösen a fém dolgok voltak nagy becsben, mert állandóságot, tartósságot sugalmaztak. A kalapácsot megfogni, pontosan hova és mekkorát ütni vele, tudomány, és vallom ma is, hogy az, és ezért van, hogy a kisebbik unokám már egyéves korában ösztönösen (génjeiben kapta) helyesen fogja és üti le vele a csergőórát, vagy a frissen festett falat. Nagytata nem tudta, hogy mi az a karate, de a favágáshoz kötelezően hozzátartozott a fel a fejszét, beszívni a levegőt és hehhhhh, sújtás, s tényleg valahogy jobban hasadt a fa. Sok bölcsességet adott ő tovább. Az egyik, amire csak most jöttem rá (igaz, itt Svájcban ma valahogy mások a viszonyok, mint akkor ott Erdélyben a világháború után), hogy mekkora marhaság volt a télire egykoron eltett almák fogyasztása. A szabály az volt, mindig azt hozni fel a pincéből, amelyik elkezdett romlani, ezzel védeni a többit, és így kitartott a tartalék tavaszig, nahát így ettük mi a félig rothadt almákat egy egész télen át. A bölcs előrelátás a ruházkodásomban is tükröződött, hacsak nem örököltem valamit a bátyáimtól, mindig egy vagy két számmal nagyobb holmit vettek azzal, hogy úgyis belenövök, s akkor jó lesz, csak mire belenőttem és talált volna rám, szét is rongyolódott, igaz, az igényeim megálltak annál, amit édesanyám belénk nevelt, hogy a funkcionalitás a lényeg. Mi a ruha szerepe? Hogy ne fázzunk és takarjon, csak semmi dekorációs belebeszélt ostobaság, ott a mi természetes szépségünk, állította apám is,viselni kel tudni a ruhát NEM A RUHA TESZI AZ EMBERT, ez nem közhely, hanem egyik alapszabálya a túlélésnek, és igazuk volt.

Téli nosztalgia Luzernben.
A minap a Wagner-múzeumhoz sétáltunk el, ez közvetlen a tó partján egy jókora emelkedőn a kikötőtől s tőlünk nem mesze már-már a kriensi kertvároskában van, de még luzerni a címe s egyik kedvenc látogatóhelye a turistáknak. Wagner az adóhivatal elől szökött ide, s mára már ezrekre nőtt a példáját követő gazdag németek száma, de nem ezért látogatják a házat, s mi se erre emlékeztünk sétánk alatt. Kitűnő szánkázóhellyé alakult a szilveszter éjszaka hullott nagy hónak s a vele jött hidegnek köszönhetően, a srácok csúszkáltak nagy csiricsáréval, s akkor kezdtük el felsorolni, Vásárhelyen hogy is volt? Nekünk, az ortodox kőtemplom mellettieknek ott volt a Rákóczi-hegy meg a Bréda. Szélcsendes napokon 30-40 gyermektől volt a hangos a meredek pálya. Héppá, héppá kiáltással, visítással tettük szabaddá az utat a felfelé igyekvőktől. Nem volt két egyforma szánka, két-három-négyszemélyes, fa, vas és ezek kombinációiból csinálták ezermester apák, nálunk nagytata, a szánkákat, de a „jobb” családok gyermekei kendergurtnis ülésű, kormányozható versenyszánkákkal (bob), s hatalmas farkaskutyával büszkélkedtek. A kutya vontatta hegyen fel az üres szánt s rohangált nagy csaholással a lecsúszó mellett, minket állandó félelemben tartva, szerencsére ezeket a gyermekeket hamar beterelték a szüleik viselkedni tanulni, így aztán szabad lett a pálya, hogy hassal, orral, előre- vagy hátrafeküdve, egyedül vagy többen gyakoroljuk a különböző trükköket. A vezető, ha korcsolyával tette, akkor a szánka orrában ült, ha klasszikusan a cipő sarkaival, akkor leghátul, a többi fegyelmezetten behúzta a lábát s rábízta magát, kiabált, meg aztán sorra mindegyik felhúzta az üres szánt a tetőre. A Rákóczi-hegyre is többféleképp lehetett rámenni. A legegyszerűbb az utca tetejéről egy pár méterrel a lejtő előtt nekifutni, s mikor már jól csúszott, ráugrani a szánra, ezzel egy olyan kezdősebességet biztosítva, hogy egy kanyarral gyakran a Szent György térig értünk ki. Ennek a módszernek egy hátránya volt, ha nem sikerült az ugrás, az utcára hasalhattál, s a szánkád vezető nélkül, valahol félúton, egy hóbucka oldalán állt meg. A legvadabbat, csak egyszer merték ajánlani a nagyobb fiúk, s Miki elsőnek és utolsónak a bandából meg is csinálta. A temető akkor még szabad oldaláról merőlegesen rá az útra s az utat és dombot elválasztó kb.egy méter magas falon úgy leugratni, hogy a svungot magaddal vidd s a levegőben rá is kanyarodj a kitaposott pályára. Nekünk akkor egy nagyon drága, azt hiszem, inkább kiállításra mintsem ilyen bravúrokra alkalmas négyszemélyes szánkánk volt, gyönyörűen kidolgozott milliméteres falemezekből összepréselt talpakkal, szelíden visszakanyarodó orral, alul átkötésekkel, hogy kényelmesen rátámaszthassuk a lábunkat. Azt hiszem valamelyik nagyon előkelő család felejtette az elhurcolásukkor padlásunkon, s arra volt építve, hogy a cselédlány a sima úton ide-oda sétáltassa az apróságokat. Miki felvitte a temető kerítéséig, még meg is lökte, ráugrott, úgy ahogy a nagy szánkaiskolában vagy egyetemen tanítják, s gyönyörű ívvel a falról az utca közepéig ugratott, ott a szánka ezer darabra ment, még hazavinni sem volt mit, a szimpla proletárék vitték el tüzelőnek. Miki a szokásos borotvaszíjat, mi meg egy új szánkát kaptunk, de most már nagytatától, fa és vinklivas kompozíció, még ma is megvan valahol, emlékszem, késő ősszel kellett csak elővenni smirglivel tükör- fényesre csiszolni a talpvasat s a nyerő szán már várta a havat s a kihívást.Nagy ritkán átváltottunk a Brédára, de miután ha az első nem is, a második vagy legfönnebb a harmadik lecsúszó szán egészen biztos betörte az útra merőlegesen épült kis vályogház kapuját, ez rövid élvezet volt. A közelben volt a Lavotta tető melletti Halálfal, nagy izgalmát a tíz-tizenöt méteres repülésnek emelte a rengeteg purdé, a vásárhelyi Mahala törzslakói, akik bármelyik percben útadót követelhettek, a hátuk mögött álló, karókkal felfegyverzett bátyuskákkal együtt, nem sok jót ígérve. A Halálkatlannál,a somostetői szabadtéri színpadnál volt a tűzpróba, ha ott lementél és épen szálltál le a még használható szánkáról, felért egy felvételivel a téli vagányok klubjába. A Somostető Trébely melletti utcája már nemcsak szánkázó, hanem udvarlók pályája is, bár egy szörnyű baleset, amikor egy srác olyan szerencsétlenül rohant a fának, hogy azonnal szörnyethalt, nemcsak a kedvünket vette el, hanem sokáig a kirendelt rendőr is leállította az arra indulókat. A katolikus temető tetejéről is több irányban lehetett indulni, a kistemplom felé, ezt nehezítette, hogy nem volt kifutó, s az autók is elég gyakran keresztezték a pályát, a Koronka vagy a vám felé vezető meredek szerpentinen meg visszahúzni a szánkát rém hosszú és unalmas, itt egyszer lementünk s azzal indulás a Papiu felé haza. Még sok szánkázóhely volt Vásárhelyen, de a legtöbbjét valamelyik ottani banda uralta s nem volt tanácsos kikezdeni velük, maradt a Rákóczi-hegy, míg ki nem nőttük s kicsi hegy lett belőle. Amikor legutóbb otthon voltam, nem akartam elhinni, hogy itt valamikor szánkázni lehetett, a sok ház- és útépítés annyira lefaragta, hogy lefelé is nyomni kellene a szánt, a sok autó, úton-útfélen lehetetlenné is tenne ma egy igazi héppás örömöt. A Vörös Zászló 50-es évekbeli számai igazolnák, hogy akkoriban december elejétől márciusig a -10 és-20 C fok volt a normális. Az utcai ablakainkra ilyenkor fölösleges is lett volna függönyt aggatni, a jégvirág betöltötte ezt a funkciót is és szép/szebb is volt. Iskolába menet magunkra vettünk mindent (rétegesen öltözni volt a jelszó) siettünk, a húszpercnyi úton kitartott a szoba melege. A sulit akkoriban még jól fűtötték, az ajtó melletti fogason a télikabátok ujja tele volt gyűrve a fölöslegessé vált „több réteg”rongyaival, majd csak tanár koromban ismertem meg az akkora már fejlett szakaszába lépő szocializmus egyik áldását, hogy nagykabátban tanítottunk, s a gyermekek kesztyűben írtak. Nem mértük a hideget, a hó csikorgása, a vaskapunk kilincse elárulta, hogy nagyon hideg van. Ilyenkor olyan érzés volt megfogni a kilincset, mintha forró kályhára tenném a kezem. Talán annyit kommentáltak a rádióhallgatók, hogy Csíkban (vagy Gyergyóalfaluban) újra rekord mínuszt mutatott a higanyoszlop, de ez is inkább érdekesség volt, nem riasztó. Tele volt az ország hajléktalanokkal, de a hajléktalanság mai fogalmát nem ismertem, vagy a hírszerzés volt még tökéletlen, vagy jobban figyeltek egymásra őseim s valahogy ilyenkor összébb húzódtak, megosztották azt a keveset is, ami nekik jutott… Emlékszem, hogy a kisállomás melletti mészégetőkből kirakott salakba menetrendszerűen beásta magát egy pár bérletes, csak az orruk s kucsmájuk látszott ki, a rendőr szemet hunyt s egy pár rossz alvó még irigyelte is őket.A Vártemplom hosszú lépcsője (akkor még létezett) előtt a kakast vagy gesztenyét sütő néni maga mellé, azaz inkább a sütő köré gyűjtötte pereputtyait s megvolt a központi fűtés. A várótermeket, a Ratánál vagy az állomásokon, igazából a várakozók testmelege fűtötte, mert a sarkokba rakott kis dobkályha, még ha bele is dobtak egy pár koksztojást, inkább csak fokozta a büdösséget, de meleget nem adott. Egy pár rászorult kihúzta ott reggelig. Akkor még nem zárták be az ajtókat, nem ellenőrizték, kinek van utazójegye, szemet hunytak, mást nagyon úgy sem tehettek , s ha a hideg „csak 0 fok körül” volt, a vakvágányra tolt vagonok is menedéket nyújtottak a nincsteleneknek.

(Folytatjuk)