(Töprengő bevezető)

A szobaablak külső, bal sarkában a népes fecskefészek csicsergése egy kellemes álmot zavart meg: gyerekkorom egyik vidám csapata napraforgólevelet szedett a kacsáknak, vagy ahogy nálunk mondják: a récéknek, a rucáknak, és – persze – én is közöttük voltam. Kit ne bosszantana egy ilyen figyelmetlen ébresztő tapintatlansága? Azért a hajnali madáróra korai csicsergése közelről sem tűnt olyan kellemetlen hangoskodásnak, mint az emberi találmány bosszantó ébresztője. Ezzel a mosolygó gondolattal ismét ölébe vett a szendergés anyai ringatása. Valamivel később kellemes, meleg ablaknyitogató napfény ébresztett föl. Csak Tündérországban lehettek olyan kedvderítő reggelek, ha nem ködösítette be őket – ott is – egy rosszul sikerült rendszerváltás. Augusztus elseje volt. Amint leszálltam a magamnak fabrikált kemény, gerincegyenesítő ágyból, mely már a vendégek dicséretével is büszkélkedhetett, egy szokásos – de rögvest kiderült, hogy nagyon alattomos – mozdulat után ismét riasztót jelzett szívem hűsége: sokkal szaporábban verdeste a dobot, mint ahogy természetszerűen illett volna, és máris rángatni kezdte – akár egy eldugult üzemanyag vezeték miatt rángatózó motor – öregedő karosszériámat. A sokszor visszatérő, az utóbbi években elég gyakran ijesztgető szívritmuszavarom már nem percekig, mint ifjúkoromban, hanem órákig is elringatott. Az egyik legkellemetlenebb kísérő szolgája, a légcsőm hideg ijesztése, mondhatom eljegesedése volt. Mintha egy jégcsapot nyomtak volna le a torkomon. Hogy miként kerülhetett egy ilyen melegebb nyári reggelen egy ilyen jégpálcás levegő fenyegetése az ember mellkasába, ahhoz orvosi szakmagyarázat szükséges. Vele társult a hatalmaskodó szédülés, ami ellen úgy védekezhettem volna, ha visszafekszem az ágyba. Ezúttal elindultam a szomszéd szobába, hogy az egyik fiókból kikeressem a szívritmus – szabályozó pirulát, de a kezembe vett asztalfiát elejtettem. Családi túlzás szerint „összeestem”. Szerencsémre, hogy mindez ülő helyzetben történt, és mindössze két-három másodpercig tartott a másik világ ajtaján hallatszó, sietős kopogtatás. Viszont egy-két perc elteltével ismét visszatért a hívatlan dobos, és ezúttal sokkal erőszakosabban viselkedett. Az ijedt ház vallomása szerint egy pillanatra megint elejtettem dacosnak minősített fejem. De ismét az élet győzteseként kerültem ki a néhány másodperces, kimerítő csatából, igaz, arcom verejtékes, sápadt gipsz-maszkjával, legyengülve, mintha az őszülő élet fájáról lehullani készültem volna, akár egy túlérett gyümölcs. Az akkori ijesztő tapasztalat újfent meggyőzött, és azt sugallta, hogy mégsem kell félnem a szigorú sorstól, hiszen az ember észre sem veszi, amikor birodalmába fogadja a hűséges öröklét.

A történteket néhányszor már meggondolkoztattak, majd később a józanság mérlegére helyeztem ezt a verbunkos kedvű szívet, és már csak azt fájlaltam, hogy mennyi megíratlan gondolat – érzés meg miegymás kerülne az örökkévalóság koporsójába. Lehetne még több kiadott könyvem is, ha a zsebem jövedelme nem lenne indokoltan fösvénykedő, de attól is féltem, amire nemcsak a népi bölcsesség okos figyelmeztetése, hanem a toll nagyjai is intően tanácsoltak:„sok beszéd szegénység”, azaz számtalan előreléptetett selejt született ama néhány igazán jelentős alkotás mellett. Valóban, a tapasztalat egyre sűrűbben azt sugallja, hogy aki sokat ír, úgy jár, mint aki sokat eszik: híg lesz az „alkotás”. Azért fogalmazok így, mert költészetesztétikai és egyéb ismereteim szerint, azt mondja értékmérő mérlegem, hogy számos középszerű vagy gyengélkedő írót-költőt, vagy épp kiemelkedő alkotó kevésbé méltatható írását emelték a gyanús népszerűség rozoga emelvényére a politika irodalmárai vagy az irodalom politikusai. De ne bosszankodjunk, előbb-utóbb kirostálja az ilyen-olyan politikusok babérkoszorújával díjazott műveket a szakma és az idő vizsgáztató, vigasztaló bizottsága. Gondoljunk csak arra, hogy az utóbbi tizenöt – húsz évben, mintegy négyszáz vagy még ennél is több „kiemelkedő” alkotó, fölmagasztalt tollforgató kapott isten – tudja – milyen – hangos nevű díjat. Mennyi remekírónk és mennyi kiváló, megbízható irodalmi szakértőnk van! Szegény diákok, szerencsétlen magyar szakos egyetemisták és tanárok, mi mindent kellene észben tartanotok! De ne rettegjetek!

Mindezek után arra gondoltam, hogy mégis érdemes lenne – bevezetőként – egy nem is túl rövid, de nem is túl hosszú életrajzot írnom közzétett vagy kéziratban őrzött rímelő gondolataim-érzéseim elé, hátha ettől kerekebb lesz ez a megkövült, jelenbe szorult világ. Mindenekelőtt azt kell pótolnom, ami az írásaimból hiányzik, ez pedig az a mesebeli, csodálatos, ám néha szellemjárásos gyerekkor, melyre olyan szívesen gondol az ember, akkor is, ha napsütéses, akkor is, ha viharos időjárásaira kell emlékeznie.

Apa nélkül

Amikor megsejtette édesanyám apa halálhírét, de még megbízható bizonyító hírt nem kapott róla, sokszor félrevonult, hogy a gyerekek ne lássák, és hosszasan sírdogált. Mi lesz az öt gyermekkel? Édesanyám testvére, Ida néném azt hajtogatta-javasolgatta, hogy a legkisebbiket, vagyis engem, adjanak be az árvaházba. Erre a bántó javaslatra édesanyám hangos és haragos följajdulással tiltakozott. A háború utáni pénzhígulás még egy lapátnyit dobott a nyomorúság szekerére. És ezt a villámcsapást egy újabb bajkeverő esemény követte, melyből az én kicsi életem is kóstolót kapott. Az országba bevonult a mindenható szárazság, majd hűséges társa, az éhség, amire a gyomrom mellett a torkom is emlékezik. 1947 nyara lehetett, amikor a Kicsi utcában lakó Árpi barátunk édesanyja, Zsuzsa néni engem is asztalhoz ültetett. Az ebéd mindössze tejes puliszka volt, de aranysárga puliszka helyett valamilyen sötét, zöldes anyag került a tejbe, talán árpapuliszka lehetett, ami annyira szúrta a torkom, hogy még most is érzi a jótékony ebéd szúrásait.

Ugyancsak abban az évben, annak az évnek a nyarán, édesanyám elküldte Rózsi és Anna nővérem a mezőre, hogy hozzanak egy zsák búzakalászt. A búza még nem érett meg kellőképpen. Tehát június eleje felé járhatott az idő. Cséphadaróval meg dörzsöléssel kiválasztották a magokat, megfújtatták a széllel, elvitték a malomba, és lett is valami zöldes-fehéres lisztféleség belőle, aminek a kenyere is hozzá hasonlított, de két hétig volt amit adni az éhes szájaknak.

Akkoriban egy fehér pendelyféleségben járatott édesanyám. Ez volt a nyári öltözetem. Mezítláb spórolt az összes gyerek. Így mentünk Rózsi és Anikó nővéremmel meg az unokatestvérekkel, Etussal és Bandival napraforgólevelet szedni a kacsáknak. Ezt a házi munkát minden második nap el kellett végeznünk. Jó kedvvel és elég ocsmány serkentő mondókákkal iparkodtunk, inkább szaladtunk a néhol bokáig érő mezei út porában. Hol előre, hol hátra futottunk a mondókakiáltó követelése szerint ( „Meszelő, meszelő, sz…t eszik a legelső”, „Az én bicskám szacskavágó, sz..t eszik a leghátulsó”). A napraforgó leveleket zsákokban cipeltük haza. Otthon kaszaélből készült fanyelű késekkel kellett fölaprítanunk a szakállas – sörtés napraforgó leveleket, a lapukat. Bizony, többször is, hol az egyik, hol a másik ujjunkba tévedt a figyelmetlen kaszakés. Mély, sajgó sebek voltak ezek. Az apróra vágott leveleket korpával, jobbik esetben kevés málé-, azaz kukoricaliszttel meg vízzel keverve tálaltuk föl a versengve falatozó kacsáknak. De akkoriban a korpát is csak épp megmutattuk a fölaprított leveleknek. Megérte, mert édesanyám ősszel, miután néhány hétig kukoricával is megtömött egy – két kacsát, és levágta a fölhizlalt jószágokat, olyan finom rucaaprólékot készített, melyhez hasonlót azóta sem ettem. Annál finomabb étel nincs is ezen a világon. De azt is mondogatták, hogy aztán lesz, amit dolgozzon a máj meg a többi alkatrész. Mesélték, hogy az egyik iskolatársam édesapja nagyon megéhezve tért haza a mezőről, jól bezabált rucaaprólékból, és annyira sietett, hogy aznap este a halotti torát is megtarthatta.

Nekem állandó gondot okozott a malacka ellátása, a mindennapi laboda, paréj, szulák, mályva és miegymás összegyűjtése, az ól kitakarítása, a malacka kiengedése a szokásos délutáni pihenés után és az állandó lesben álló felügyelet. Ez mind az én feladatom volt. Elég jól megértettük egymást. Valósággal hízelgett, mert várta, hogy egy csuszával megdörzsöljem a hátát. Igazi római szenátorként élvezte a szolgamunkám. – A malac a szemed – ismételgette édesanyám. Ami azt jelentette, hogy úgy kell vigyáznom a malacra, mint a szememre, amit már annyiszor hallottam, ugyanis nem volt pénzünk arra, hogy egy másik malacot vásároljunk. Valamelyik sajnálkozó rokontól kaptuk ajándékba. Inkább András nagybátyámnak, Ida nénémnek, Varga sógornak, azaz feleségének, Anna nénémnek és a magyardellői Kománoknak, édesapám testvéreinek, János és Ferenc bácsinak érkezett meg néha napján az adakozó kedve. De leginkább Ferenc bácsi rokoni jószívűsége segített bennünket. Zsúfolt napjaiban – vasúti alkalmazott volt a csapói sorompónál – mások gondjainak megoldására is jutott az idejéből. Ilyen krisztusi természetű ember ritkán születik egy faluban, és talán egy ország sem bővelkedik belőlük. Amit értünk tett, azt nem szabad emlékezet nélkül hagyni. Az egyik költeményem sem feledkezett meg róla.

Féltő gonddal vigyáztunk a malackánkra, egyszer mégis nagy csapás ért bennünket. Augusztus vége lehetett. Az időmeghatározás nagyon pontos, mert a gyerekek egyik legnagyobb örömét a kerelőszentpáli vásár napja jelentette, melyet a hónap végén tartottak, és tartanak a mai napig. Ennek a vidám várakozásnak az égboltját elsötétítette az a hirtelen érkező reggeli gyászjelentés, melyet édesanyám jajgatása jelzett. Megdöglött a malackánk. Ennél elkeserítőbb ébresztőnk azóta sem volt. Olyan hangos sírás-rívás támadt, hogy a szomszédok is összefutottak, akik inkább minket sajnáltak, amint remegve zokogtunk az elpusztult jószág teteme mellett. Úgy rémlik, hogy édesanyám valahonnan pótolta a veszteséget, részletre vásárolt valakitől egy hasonló nagyságú malacot. Nélküle nem is tudtunk volna kijutni a télből. Azok az öt-hatcentis kolbászdarabocskák, melyek pénteken vagy hétfőn a törtpaszuly közepébe kerültek, mesebeli eledelnek számítottak, és édesanyám olyan jól beosztotta őket, a református kalendárium szerint, hogy néha még nyár derekán is a jelenlétükkel dicsekedhettek.

A malactemetés és a miatta jelentkező anyai gondok megakadályozták az egyik legszebb gyerekkori álmom megvalósítását. Nagyban készülődtem arra, hogy én is ott lehessek – első ízben – a kerelőszentpáli vásáron. De erre nem érkezett meg az anyai engedély. A nap délelőttjét bőgéssel töltöttem, és ennek köszönhetően mindennél jobban emlékszem erre a keserves napra és ennek a napnak a szomorúságára. Édesanyám tiltásának – gyanítom – két oka lehetett: szegényes volt az öltözetem, még mindig pendelyben és mezítláb jártam, és kicsinek tarthatott ahhoz, hogy útra indítson. Toronyméretű bánatom valamiképpen enyhíteni kellett. Délután kigyalogoltunk édesanyámmal a nagymama szőlősébe, melyet mi használtunk. Az ilyenszerű kiruccanások némi kárpótlást nyújtottak az elszenvedett vereségek után. A besztercei szilvát nagyon szerette a gyomrom, és ebből jócskán megtömte magát. Az almaféleségekre rá se nézett, de annál kitartóbban kémlelte a szomszéd telkén érlelődő tömött szőlőgerezdeket, ugyanis a nagymama szőlősében mindössze egyetlen szőlőtőke volt, az is csak úgy, hívatlan vendégként érkezett oda, valamiféle vadonc lehetett, mert csak a madaraknak kínálta gerezdjeit. Kivágtuk a szőlőtőkéket, zöldségféléket meg kendert termesztettünk az egész területen. Édesanyám észrevette, hogy a szemem fennakadt a szomszéd szőlősnek egy nagyon mutatós gerezdjén. A szőlős földjét olyan alaposan elegyengette a figyelmeztető gereblye, hogy még a madarak is észrevehették a legkisebb iparkodó nyúlnyomot is. Ahhoz, hogy letéphessünk egy gerezdet, be kellett volna lépnünk az árulkodó magántulajdonba. – Talán muskotály, de nem a miénk – sajnálkozott édesanyám. Leszakíthatnál egyet, ha otthon elmennél a rokonunkhoz, és megmondanád, hogy nagyon megkívántad. Áll a vásár? – nézett a szemem közé. Valahogy megalázónak tartottam az ajánlatot, és azt válaszoltam, hogy megelégszem a mi savanyú szőlőnkkel. A szőlősünk másik felén, a tetőn két diófa adott némi kárpótlást. A dióbél még kesernyés volt, de ha letéptem a fehér hálóingét, már finomnak bizonyult. Miután szilvával és ponyik almával meg fehér retekkel megrakodva haza indultunk, ismét utamba állt az aranyló muskotály gerezdje. A szemem nagyon belé szerethetett, mert édesanyám észrevette azt a nagy vonzódást, és amikor már tekintetünk is búcsúzni készült, visszafordult, és leszakította a tiltott gyümölcsöt. – No, de ehhez nem nyúlhatunk, amíg nem mutatjuk meg a rokonnak. A derekán hordott kötényből fészket kínált a szőlőgerezdnek, nehogy valami baja essen. A kedvem annyira helyrebillent, hogy a szentpáli vásár még a legfrissebb emlékeim közül sem bújt elő. Viszont hazafelé menet egyszer csak kérdő aggodalommal szólaltam meg. – Ki viszi el a szőlőgerezdet? – Ketten – nevetett édesanyám. A megnyugtató válasznak vidámsága volt, és még a tömött zsák súlyát is elfeledtette, pedig a nehezebbjét édesanyám cipelte, mivel magasabb volt, és nekem csak a cipelés maradéka jutott. De nem úgy viselkedett velünk a megértés, ahogy szerettük volna. Trombitás bácsi, a szőlőgerezd tulajdonosa, a másik kedvében lehetett, amikor megszólította édesanyám. Alig kezdte el édesanyám a kurtára tervezett helyzetjelentést, amikor dörögni kezdett az öreg hang. Fölismerte a tiltott gyümölcsöt.

– Ki engedte meg, hogy leszakítsátok?

Viharjelző dörgedelmére az ijedtségem is édesanyám mögé hátrált. Édesanyám szóhoz sem juthatott, mert már a következő mondat is pattogott, de úgy mintha egy ostor szájából hallottuk volna.

– Add ide!

– Ne haragudjon annyira! Megkívánta ez a szegény gyermek. Akkor letette a gerezdet a nagybátyja elé, a kerek kőasztalra. Közben a felesége a konyha ajtajából közbeszólt.

– Adja vissza azt a gerezdet! Szégyellhetné magát.
A nagybácsi egy nagyot mordult. Letépte a gerezd fiókáját, amin hat – nyolc szőlőszem szorongott.

– Kicsinek kicsi jár – okoskodott. Aztán felém nyújtotta a fiókáját, de a kezem nem akarta elvenni. Édesanyámra néztem. Kibuggyantak a könnyeim, elbődültem, megrángattam édesanyám kötényét, mintha hívni szerettem volna, aztán gyorsan hazaszaladtam a szívtelenség színhelyéről. Nemsokára édesanyám is megérkezett. Hozta a megdézsmált nagyobbik gerezdet.

– Nem kellett volna elvennünk – mondta. És akkor az ő arcán is lassan csorogni kezdtek a könnyek.

Amikor ez a kis lélekháborgatás történt, inkább az ötödik évem felé közeledtem, azaz 1949. augusztus 28-át írtak, ugyanis, amint már jeleztem, ezen a napon tartották a környéken elhíresült kerelőszentpáli vásárt.

(Részlet a szerző készülő, önéletrajzi jellegű, fenti című munkájából)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ