A lázadás valamikor későn,
lámpaoltás után indult — lecövekelt
a paraván szegélyén — egy alsó álom előtt.
Nem látom önmagam — nem hittelek.
Úgy éltem, ahogy megszűntem neked.
Hogy valaki, valami nincs? persze
előfordul itt-ott, a város közepén,
szélén, a képernyő fókuszában.
— Regénybe fecskendezett dramaturgia:–
a számozott színpad írott oldalán
mellékszereplő? főúri kisasszony?
Figyelem őt. az ajtó gyakran becsapódik.
A huzat néha agy- és szívszaggató.
Virágos népi motívum? hányadik?
Rámtapadnak a csendes szimbólumok:
kivárjuk közösen az ősök érkezését —
fordított filmkockák, váratlan menetrend.
(Ilyenek lettek a rendezett fórumok?…
tárgyalni erről ma többet nem fogok.
— Nyugatra vándorolt, egyirányú trend.) —

De azon a második éjjelen
szökésre készültek a foglyok — (elítélten
ágyukba húznak a tenger hullámai,
ha egyáltalán létezik áramlat).
Nem tegnap érkeztél, én sem a mai
szállítmány terméke vagyok — csapot és papot
hagyok széthullani a sötét utcasarkon.
A sebek sem égnek — átveszem őket
innen vagy onnan — ott rejtőzik minden
az egyik vállamon — látod, hogy alszom?
Csakhogy a kiesés egy abszurd fogalom.
— Más ez az arc, reggel még felismerem
szirmairól az összes látszatot:
Ez még te vagy, az véletlenül én.
(két álom között a semmit is láthatod.)

2012. április 11.