Csak a keserűség zászlaja
mered a magasba,
a zászlórudat ráncos anyók szorongatják
és sírásra hajló aszott ajkuk között
morzsolódnak a nevek.

Sem koszorú,
sem fáklyásmenet,
sem dobpergés…
Csak a magányosság kútjába
belehulló nehéz könnycseppek
visszhangoznak.
Valahol csontok között
menetel a temetőbogár,
még szúette, dülöngélő fejfák
sem állnak őrt
az elátkozottak szíve fölött.

A túlélőkön szégyenbélyeg:
kimondatlan átok,
meggyónatlan gyűlölet,
kiokádatlan méreg.
Szaporodnak a rovások:
lélekben gyújtott gyertyák,
felravatalozott álmok,
kiégetett sebek.
Sem dobszó,
sem fáklyásmenet,
sem koszorú.
Hacsak a halottak fel nem markolják
a szemgödreikben gyökeret vert virágokat.
Átkiabálnak egymásnak a csontok között –
talán az odahagyottak sírását is hallják,
miközben átrobog felettük
a diadalmas szocializmus.