Bakelit-lemezen recsegő fél-régi formák.
Megbocsáthatatlan visszagondolkozás…
nem maradhatok továbbra könyvelő,
áthallgatni, lejegyzetelni a szétesett falakat?
Felesleges. Valaki krepppapír-módra
visszaszólított, összehajtogatta bennem az aknamezőt
vagy másképpen, kaleidoszkóp-módra
elültetett bennem egy másféle színfrontot…
Mint egy keresztrejtvény. Nem így programoztam
sem erkölcsöket, sem forró erotikát.
Falom a reggelit (fél hatkor), mint a farkas,
majdnem meztelenül, de másik világban
és borostásan, mint egy sivatgjáró.
Hetekig vártam az égő szomjúságot.
Megjelent, lángokat szór a vékony takaró.

Lassan jelentkeznek: hullámok, félkörívek,
egyéb idomok, a harapás ingerel,
pelyhes kis mezők, források, mennyország,
tenyérhez, ujjbegyeimhez már úgy közelednek,
hogy eltulajdonítom hosszú időkre őket.
Régen elveszített, újabban megtalált kéz-
lábbilincs, béklyó, de lehet, hogy hófehér égdarab.
Olvasok róla valami krisztusit — megmarad…
fröcsköl körülöttem a víz és a hab. Korai zápor?
Így lesz most már örök csontritkulásig,
emlékfekélyig, tárgyak és papírok szabadultáig.
Így. Most már mindegy, megértő esküdtszék,
váltságdíj, egyéb törvény is jöhet, távozni kell,
mosolyogva őfelé, finoman megnyitni az ajtót —
enyém lehet — mondom — mától a virágegyetem.
Új örökség, semmi hamis játék csak az a fehér felhő,
a levegő, az ízed, az illatod, abba kell hagynom
itt és jelenleg az udvari bókot. Égre üvöltök.
Pofámból csorog a test és a lélek. Olyan, mint a vér és a nyál.

2o12. április 21.