A letartóztatás után hová vitték?

Előbb Pécsre, a rendőrségen a megyei parancsnok aláíratta velem, hogy az internálást tudomásul vettem. Semmi bíróság, eljárás, élet és halál urai voltak akkor a kommunisták. Másnap reggel Kistarcsára. Ott be voltunk zárva vagy tízezren. Ültünk a zárkában mint heringek. Ott vertek meg bennünket először. Mindenkit, kivétel nélkül. Gumibottal, volt olyan harminc pufajkás, és ezek ütötték az embereket.

A feleségem nem volt itthon, Pécsett volt a kórházban, és ott kezelték, a két gyerek az apósomnál volt. Egyedül voltam itthon, és érezni lehetett, úgy lógott a levegőben… Mindenkit elvittek, már csak mi voltunk itthon, a Kovács Bandi meg én. Bizonyos szempontból, őszintén mondom, szégyelltem magam, az istenfáját, ezeket mind elvitték, és én még mindig itthon vagyok. Volt a helyi pártbizottságtól egy papír a kezemben, hogy megdicsértek az együttműködésért… Csak nem fognak maguknak ellentmondani… Hát bekövetkezett! Éreztem. Fél ötkor, motorkerékpárral járt még akkor a rendőrség, Jávával jöttek, én úgy aludtam, mint a nyúl, egyedül voltam az emeleten, s hallottam, hogy megállnak a motorok. Kinézek az ablakon, látom: a motorkerékpárt sztenderre állítják, na ezek ide jönnek. Az egyiket, Papp nevűt, azt hiszem százados volt, ismertem. Szerencsétlen nem tehetett róla, ki volt küldve, és annyi. Végrehajtotta a parancsot. Még volt vele két rendőr, egy alhadnagy, annak is tudtam a nevét, meghalt már, meg egy sima parolis. Hárman voltak, bekopogtak, nem is én engedtem be őket, hanem a Ruprecht néni, dohányárus volt, ott lakott a földszinten. Én csak álltam az ajtóban, mutatták a papírt: házkutatási parancs. Tessék – mutattam nekik. Megszállták a szobákat, ehhez a szekrényhez, leült elé, és kiszórt mindent. Mondom: tessék mondani, mit keresnek? Hátha tudok segíteni. – Fegyver nincs? – Fegyver? – mondom – Az nincs. – Mint az oroszok! Ugyanezt csinálták azok is! Minden átkutattak, persze, nem találtak semmit, illetve, valamin megakadtak. Találtak egy repülőjegyet. Egy válogatott versenyen voltam Prágában, repülővel mentünk – és megmaradt a jegy. – Mi ez?! Mit keresett maga Prágában? – Elmeséltem neki, hogy mit. Körülbelül fél hétre végeztek a házkutatással, akkor az mondja a parancsnok: Menjünk ki a szöllőbe! Ott is körülnézünk. – Ők motorral voltak, nekem is van motorkerékpárom, jöjjenek utánam. Hűvös, hideg idő volt, havas eső esett, kimentünk a szöllőbe. Te, minden sorba belenéztek! Azt keresték, hová ástam el fegyvereket. Pedig mondtam nekik, értsék meg, én minden fegyvert szabályosan átadtam a rendőrségnek. – De sok hiányzik! – mondták ők. A pincének a kulcsa nem is volt nálam, az a vincellérnél volt. Vagy egy kilométerre volt az ő pincéje, kinn lakott a hegyen. Szóval azért érdekes, mert egyszerűen elmentem a motorral, nem közölték velem, hogy le vagyok tartóztatva. Ha tudom, elszökhettem volna a francba. Hozom a kulcsot, kinyitom az ajtót, tessék. Végigkutatták az ereszalját, pincét, padlást. Utána fölmentünk a rendőrségre megcsinálni a jegyzőkönyvet. Kérem, megyek velük. Letettem otthon a motorbiciklit, és gyalog fölmentem a rendőrségre. Akkor már reggel nyolc-kilenc órára járt.

A rendőrségen egy nagyon szemét, kekk őrnagy üvöltözött velem, elmondott mindennek… Szóval így tudtam meg, hogy le vagyok tartóztatva. És akkor már ott is fogtak. Készen voltam.

Voltunk már vagy tizenhatan ott a zárkákban. Akkor szedték össze az összeset, ami még elmaradt. A korábban begyűjtötteket már elvitték. Volt Villányból, Beremendről, meg a környékből… Délután visznek minket Pécsre. Aláírtuk a jegyzőkönyvet, de azt nem írtuk alá, hogy internálnak bennünket. Ezt a dokumentumot Pécsen írtuk alá. Jellemző rájuk.

Úgy délután háromkor jött egy teherautó, mi voltunk tizenhatan, és tíz lesipuskás munkásőr állt sorfalat az autóig, Nyitott teherautó volt, nem volt leponyvázva, és vittek bennünket. Szalántán az egyik rendőr vagy ávós, a rosseb emlékszik rájuk, parancsba adta: – Énekeljenek! – Azt a Szűz Máriáját neki! Énekeljék azt, hogy Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája… – Tragikomikus! Mi énekeltünk. Pécsett a megyei rendőrségre vittek bennünket, börtön, betettek bennünket. Zsúfolásig tele volt ott minden. Ott már ülni, lefeküdni nem lehetett, csak állni. A másik cellából ismerős hangokat hallottam. Képzeld el, milyen a véletlen! A második világháborúban szakaszparancsnokom volt egy mohácsi gyerek, Pintér Lajosnak hívták, és ő is egyből megismert engem hangról. – Te vagy? – Én!

– Annyian voltunk, hogy az ajtót se lehetett becsukni, még levegő se volt. A külső fogdaajtón természetesen rács volt. Reggel megpakoltak egy teherautót, mindenkinek alá kellett írni azt, hogy internálják. Bradács, a megyei ávóparancsnok, a keresztnevére nem emlékszem, azt mondja, itt volt Siklóson, a forradalom idején, amikor még én voltam a nemzetőr-parancsnok, Móricz Gézának az irodájában történt, bemutatkozik Bradács, nekem ez a név nem mondott semmit. Mondja, hogy ő az ávó megyei parancsnoka. Közli velem, hogy az ávósokat le kell fogni, nem így mondta, hanem egy helyiségbe betenni, ne frusztrálják itt a népet. Mondom: kéremszépen, megtörtént. Jó, mondta, akkor semmi gond nincs. Én nem is foglalkoztam vele különösen. Talán el is felejtettem volna, ha nem találkozunk még egyszer. Pécsett, képzeld el, van egy íróasztal, a sarkára így ráül, s mondja, ezt írja alá. És kérdezi: Mit szól hozzá? Szóval a forradalom alatt még ő adott utasítást az ávósok összefogására, aztán már megint a másik oldalon volt, amikor újra találkoztunk. Most találkoztam valamelyik könyvben a Bradács nevével.
Elvittek minket Kistarcsára. Már beszéltem róla, hogy volt. Jól megvertek bennünket. Kibírtuk.

A szabadulás után… Azért, ugye voltak itt Siklóson is ötvenhatosok, akik szintén kiszabadultak, tudtak egymásról.

Nem tiltották, hogy beszéljünk egymással. Akár össze is járhattunk volna. Hogy rossz néven vették-e?

Arra gondolok, hogy megfigyelést alkalmaztak, vagy besúgókat állítottak az emberek mellé.

Nem. Legalábbis nem tudok róla. Rendőri felügyelet alatt álltunk, mondjuk hiába kérelmeztünk volna útlevelet, de ezzel más is így volt. Elmesélek valamit, ami később volt: Bogádmindszentre jártam dolgozni, nagyon jól végeztem a dolgomat, mondom a főkönyvelőnek, hogy kellene csinálni egy rendes vágóhidat. Termeltük a hasznot, de olyan körülmények között, hogy bármikor bezárhatják, ha kapunk egy tisztiorvosi vizsgálatot. Én azzal bizonyítottam, hogy nagyon sok pénzt kerestem a téesznek. Én is megtaláltam a számításomat. És tényleg a szavamra modernizáltak, építettek. Egy szép mini húsfeldolgozót. Az akkori követelménynek az már mindenben megfelelt. Engem ott nagyon megfizettek. Addig az állattenyésztés nem volt nyereséges. Ha valami betegség beütött, vagy csak eltört az állat lába, akkor el kellett szállítani Pécsre a kényszervágóhídra, azok értékesítették, erre csak ráfizetni lehetett. Én levágtam, feldolgoztuk, eladtuk, jó terméket állítottunk elő. Én darabbéres voltam, megállapodtunk. Nekem érdekem volt, ha dolgoztam, akkor kerestem, ők is kerestek. A főkönyvelő azt mondta, engem nem érdekel, maga mennyit keres, engem a téesz meg az ágazat nyeresége érdekel. Egy egyszerű csepeli munkás volt. Így gondolkozott. Elég az hozzá, hogy őt elbocsátották, áthelyezték a villányi állami gazdaságba, valami politikai okokból, jött egy másik főnök. Ez valami megyei munkásőr vagy ilyesmi volt korábban, ő lett az igazgatója az állami gazdaságnak. Ő másképp gondolkodott. Ő nem tudta elviselni, hogy többet keresek, mint ő. Volt hogy éjszakákat átdolgoztam. Mert érdemes volt. Akkor kerestem 15 000 forintot, amikor az igazgatónak volt hét és fél. Az egész gazdaságot fölforgatta, tipikus rosszindulatú bolsevista volt, néha eszembe jut a neve, de nem erőlködöm, hogy most előjöjjön. Egy alkalommal valamibe belekötött. Mondom a könyvelőnek: én ilyen hülyével nem dolgozok, én elmegyek. Próbáltak visszatartani, de én már kimondtam. Áthelyezésre kértem magam Siklósra. Siklóson a Vida Sanyi volt a párttitkár, nagyon jól ismertem, mert együtt voltunk leventék, feleségét is nagyon jól ismertem. Akkoriban fejlődött Harkány, és a siklósi téesz ott is akart vállalkozni, kellettem ide – és hatalmi szóval elhoztak. A bogádmindszentiek hamarosan megbuktak, be kellett zárni az üzemet. Na, ilyen szakember került oda. Ő volt az, aki belekötött abba, hogy én 56-os vagyok. Hogy kaphat egy 56-os ennyi pénzt! Azt nem látta, hogy van mögötte munka meg eredmény.

Itt Siklóson is volt egy figurám… Belémkötött, de csak szóban. Egy piás alak, különben munkásőr volt, és úgy részegen bejött az üzembe, és meg kidobtam. Ő volt a főnök! Bement, és elmondta a párttitkárnak. (Tomkó Miklós) Az mondja nekem: fúrnak téged. – Engem? Engem nem lehet fúrni, én dolgozom. Megmondtam, miért dobtam ki azt a szemét alakot. Mert részeg volt. Eltelik egy-két hét, és azt mondja a Tomkó (idézem, várjál…): -Hogy képzeli az az ötvenhatos, hogy egy párttagot kizavar a cég üzeméből! Érted? Így jött elő az én ötvenhatosságom. – Tehetnek egy szívességet! A viszontlátásra. – De nem került sor retorzióra. Eltelt megint egy-két hét, a Tomkó jött, és bocsánatot kért (Igen? – Igen.) Azt mondta, neked volt igazad, az a szemét most is részeg. Mind munkásőr volt, tudod. Veszekedjetek egymás között! Addig maradtam, amíg volt egy műtétem, és abból kifolyólag nyugdíjaztak. Ez 1973-ban volt.

*

Válogatási szempontok

Mégsem életrajzot írunk. A hagyományos életrajz is csak vázlatos folyamat, a fontos csomópontoknál elidőz, a jelentéktelennek ítélt apróságokon átsiklik. Az emberélet ősökben kezdődő és utódokban folytatódó elmesélhetőségének hagyományos fordulói vannak: egyiknek a szerelem adott irányt, a másiknak a hit, harmadiknak a hivatás, negyediknek a másokon való segítés… S van, akinek a történelem formálta át a sorsát.
A történelemmel kapcsolatban ezerszer leírták már: nincs értelme a „mi lett volna, ha” kezdetű gondolatfutamoknak, de minden jó történet fölvillantja a lehetőségként bezárult utakat. Mi lett volna, lehetett volna?
56 a fordulópont. Személyes előzménye nincs, illetve, ha van, akkor az évszázados legalább. Az apák és az ősök reflexei mozdulnak meg egy nyomasztó, sötét időszak eltörlésére.
A személyes predesztináció föl sem fedezhető. Adott egy ifjú ember, aki megúszta kisebb sérüléssel a világháborút, a konjuktúra éveiben szépen gazdagodott, adottságaival bekerül a válogatott sportolók kivételezett társaságába. Ugyan államosítanak, internálnak, meg az ÁVH is megmutatja neki a foga fehérét – de ki tudná kerülni a sorsát. Csak meg kellene lapulnia két hétig. Gondolni a sportállással járó fizetésre, utazásokra. Ifjú házas, apró gyermekei vannak, élhetne a családi boldogságnak. Csak ki kellene várni, merre fordul a világ.
Polgári, jogi, kriminális szempontból semmi bűne.
Internálás, vagyonelkobzás, börtön, amnesztia, büntetett előélet, priusz.
Aztán öregkorára hőssé avatják.

Szalántai abszurd – elsuttogott történetek

Eltelhetett már tizenöt év is a háború után, amikor ez történt.
Egy baráti társaság italozott a hegyen innen néhány kilométerre, és nagyon berúgtak. Vagy nem is annyira, csak az ítélőképességüket vesztették el.
A pincének volt egy titkos járata, errefelé ez nagyon gyakori, mert a fináncok elől el kell rejteni egy kis bort, mindig is így volt, óvatosak és furfangosak a szőlősgazdák. És abban a rejtett pincelyukban volt egy csomó náci egyenruha, zászlók, karszalagok, fegyverek, ilyesmi. Ezek meg borközi állapotban beöltöztek, fáklyákat gyújtottak, Deutschland über allest énekeltek, és vonultak a hegyen. Eddig még titokban is maradhatott volna a nosztalgiaest, ha valamelyiknek eszébe nem jut, hogy irtó jó hecc volna levonulni a faluba, és bemutatót tartani. Német vezényszavakat harsogva bemasíroztak egy faluba, lőttek is néhányat, meg ordítozták a fasiszta nótákat. Állítólag valami párttitkár vagy rendőrparancsnok is volt köztük, az hitte azt, hogy neki már mindent szabad. Nekem is úgy mesélték, ilyent nem ír meg az újság.
Nekem is volt egy hasonló élményem. 56 után volt, úgy emlékszem, tavasszal. Engem nem nagyon érdekel a politika, elolvasom az újságokat, odafigyelek a hírekre, de nem ártom bele magam. Március volt, vagy április. És arról is tudtam, hogy Pesten meg a városokban kinn voltak a MÚK (márciusban újra kezdjük) plakátok. Egy teherautó hajtott át a falun, nem láttam közelről, de az biztos, hogy fegyveres emberek ültek rajta, és teli torokból énekelték: Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája… Mire jobban megnéztem őket, már tovább is hajtottak, de mintha pufajkás munkásőrök ültek volna a platón. Azóta sem tudom felfogni.

56

jelentősége és értelme a nagy elemzések hátterében, ezeknek a vidéki egyszerű sorsoknak a megtörésével kínál egy másfajta, nagyon kézenfekvő értelmezést.
Az egyszerű „forradalmárok” éppen nem a haladás – reakció ellentétében cselekedtek, ahogy mindkét oldal torzítja a nagyon is egyszerű ábrát, az 56 utáni fehér könyvek bűnözőnek állítják be őket, s hőssé fényesítik őket a rendszerváltást követő elemzések, ők pusztán csak visszataláltak azokhoz a kézenfekvő közösségszervező elvekhez, amelyek évezredek óta igazgatják a társadalmat. Ők nem felforgattak, nem ideológiai megalapozottsággal, viszont forradalmártekintettel hirdettek változásokat, hanem egyszerűen visszazökkentették a kereket abba a nyomba, ahol azelőtt ment, s ahonnan a háború, proletárdiktatúra, személyi kultusz, államosítás stb. erőszakkal kivetette. Nem alkalmaztak terrort, nem volt – különösen vidéken nem – megtorlás, bosszú, az erőszak egyáltalán nem játszott szerepet. Talán éppen ettől volt annyira félelmetes a másik oldal számára. Hogy az egész társadalom, a legegyszerűbb lélektől a legiskolázottabbig pontosan tudta: milyen rendet akar, hogyan kell megszervezni az együttélés intézményeit, milyen belénk írt szabályokat kell követni a normális működés érdekében. Nem kellett társadalmi vitákban tisztázni: ki a tekintély, mire szolgál a hatalom.
Az európai társadalomfejlődés a paraszti társadalomból nőtt ki, a fejlődés egyre inkább elvetette az erőszakot, egyre szélesebb rétegeket juttatott jogokhoz, fokozatosan közeledett az egyenlőség eszméjéhez, haladt az igazságosság felé, sokszor vargabetűkkel, de konokan és kitartóan a józan ész mértékével. És ezt a békés előrehaladást borították fel a XX. század nagy eszméi. Vagy inkább azok, akik kisajátították őket.

Milyenek voltak a börtönviszonyok?

A márianosztrai börtön elég szigorú volt, mert magánzárkába kerültünk, olyan túlzsúfolt volt, négyen voltunk egy magánzárkában. Nagyon sok olyan emberrel találkoztam, akik a politikai életben fontosabb szerepet töltöttek be. Abban az időben volt a Grósz-ügy is. A Grósz-ügyben rengeteg pap, főpapok kerültek a börtönbe. Olyan érdekes volt ezeknek az életük. Éppen úgy miséztek. Misebor nem volt, a vizet borrá változtatták. Kenyér volt nekik az ostya. Nagyon becsületes papok voltak. Nekem nagyon sok jó ismeretségem van a börtönből kifolyólag. Abai Gyula bácsi, a Pécsi Jogtudományi Egyetemnek volt a dékánja, és a Nemzetközi Jogász Szövetségnek volt a főtitkára, Svájcból jött 56-ban haza, és átírta a Magyar Alkotmányt, és ezért kapott 6 évet. Aranyos ember volt, Isten látja lelkemet, olyan jó börtöntárs volt, hogy nem éreztük azt, hogy börtönben vagyunk. Reggel elkezdett mesélni, és estig, míg le nem feküdtünk, mindig mondta. Élmény volt vele lenni, és végigkísért engem a pécsi börtöntől, egész Márianosztráig. De aztán, annyira idős volt, akkor már 70 körül, és akkora volt a híre, hogy kivették a zárkából, és a kórházba tették. Ott találkoztam vele legutoljára Márianosztrán. Kisidősek voltak, illetve vegyes felvágott volt. Ott volt például Márianosztrán a Pálinkás, azaz a Pallavicini őrgróf.
– Aki Mindszenti kiszabadításában vállalt részt?
Igen, ez volt neki a bűne. És onnan vitték el, de már vissza nem jött, mert halálos ítéletet kapott, és ki is végezték. Fölszámolták Márianosztrát. A kisidőseket kivitték a mezőgazdaságba, a nagyidőseket, mint például én is voltam, elvittek Vácra, minket nem engedtek ki a szabadba dolgozni, hanem Vácon voltunk. Vácon találkoztam Göncz Árpáddal, ott beszéltem vele. A barátja volt Mécs Imre. Ott találkoztam a Déri Tiborral. Egy pár szót lehetett váltani, ha olyan őr volt, mert ebédosztás volt, és én az élelmezésen dolgoztam.

Bibó

„Erénye ennek a rendszernek az is, amit konszolidáció néven szoktak összefoglalni: egyrészt pozitív eredményként a jog- és vagyonbiztonság megnövekedése, a fogyasztási cikkek mind szélesebb körben elérhető választéka, a munkahely-változtatás aránylagos szabadsága, a külföldi utazásoknak, bár egyéni engedélyhez kötött s a hatóság tetszésétől függő, de széles körben megnyitott lehetősége; másrészt a nemtevés oldalán a lakosság életét megterhelő mindennapi zaklató cselekedetek abbahagyása, az önkénytől való általános félelem megszűnése, az államhatalmi szervek körében időnként fellépő összeesküvési hisztéria visszaszorulása, a szellemi életben az ideológiai sémák minden áron való erőltetésének és az otromba tömjénezés előírásának az elhagyása. Különösen feltűnővé teszi ezt a fordulatot, hogy ez a rendszer egy drámai politikai helyzetben, 1956 után jött létre, amikor is a proletárdiktatúra helyreállítása egy igen súlyos megtorlási szakasz során történt, ami után szinte átmenet nélkül jelent meg a konszolidáció. (…)
Sokszor az az érzése az embernek, hogy itt tulajdonképpen egy 1956 nagy megrázkódtatása után kiábrándulttá, rezignálttá, nem mindenáron mindent akaróvá vált vezetés egyezett ki egy kiábrándulttá, cinikussá vált, fogható, közvetlen előnyökre törekvővé vált országgal. Azzal az országgal, mely húsz évvel ezelőtt azon a ponton volt, hogy a 20. század legizgalmasabb társadalmi-politikai kísérletének legyen a színhelye.”

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ