…tömegből közösséget teremteni, örök emberi igény. A káoszban, tömegben megmutatni az embert, írói alkotás. Minden könyv egy embert helyettesít (egy olyan embert), akivel az olvasó soha nem fog találkozni (Saga Charlotte Peterstrand-ot parafrazálva).
A kritikus pedig ott lop, ahol tud, ott lopja be az olvasó lelkébe, szívébe, tudatába a könyvet, jelen esetben a Torokcsavart, ahol csak tudja. De valójában hány kezdete van, lehet egy kritikának (és talán ennél is fontosabb kezdet: azonos-e a könyvismertető a kritikával?)

*

Itt, hol is máshol mondom el, torokszakadtamból, a Torokcsavart az elmúlt két évtized legjobb svédországi magyar regényének tartom.
*

Gergely Tamás könyvének hátoldalán ez a szöveg található:

„Mintha Kafka volna a TV hírszerkesztője. Mintha Vlagyivosztoktól Los Angelesig a világ összes fekete hírét beolvasnák. Mintha folyamatosan sorolnák ezeket a híreket, és sohasem lenne végük. Mintha az emberekkel minden rossz megtörténne, ami rossz megtörténhet, és mintha más nem is történne. Mintha a minthák már kevésnek bizonyulnának a világ kilátástalanságának érzékeltetésére.”

Igen, ennél többről nem szól a könyv. Igen, továbbra is csak a tárgyról beszélek, mert a „könyvnek” nincs műfaji megjelölése. Szereplője, amolyan igazi főszereplője sincsen. Képek azonban vannak benne, kérdés, azok adnak-e valami fogódzót? Mihez is?
Imígyen az is kérdés, hogyan olvassuk ezt a könyvet.
Hogyan, milyennek ismerjük meg ezt az ember-könyvet?

Látjuk, tapasztaljuk, érezzük, mindegy, hol történnek meg, az író előző könyvében még „a döbbenet egyperceseinek” nevezett jelenések. A Torokcsavarban ezek az egypercesek folytatódnak, de itt már minden dramaturgiai-epikai szempontból hibádzó, de mégis, történetté áll össze. Itt már nem marad sem hely, sem idő, kizárja minden enyhítő másodperc lehetőségét s e hiány lesz sok millió almodó-várrá.
Mindegy, hol történnek a „dolgok”, „események”, az egész olyan, mintha valamelyik Európai Uniós ország bevándorló hivatalának menedékjogot kérőinek adatlapjaival teli fiókjából, válogatás nélkül emelné ki Gergely a sors-jegyeket.
Az országok, városok nevében megjelennek a nemnyugati-nemkeresztény-nemkultúr országok, városok. De ott van a jelenkori Európánk is.
Ma Magyarországon a korrektség nevében nyilván úgy mondanák, a nyugati, civilizált világ bosszantására készült ez a könyv. Ám nem! Kiáltás ez, hogy Magyarországon kívül is van élet, de olyan, amitől nem szabadulhat a magyarság sem, s nemcsak azért nem, mert mindez magyarul íródott, hanem mert mi, magyarok is tevőleges alakítói vagyunk (mind-)ennek, a világnak.

*

(Persze nem titok), így kezdődnek a fejezetek, a megismételt döbbenetek percei a Torokcsavarban. Az első mondat két-három szava zárójelben itt alcímek, egysorosoknak is elmennének.
Persze nem titok, de jó volna tudni, kiről szól a könyv. Hát arról az emberről, akivel talán jobb is volna nem találkoznunk. A történetben: van valaki, aki „Könyvet ír, hisz a szóban, (92.oldal)”. Van nyomdája is, barátai pénzt gyűjtenek, fiókban kézirata. Bár „Meggyőződése, hogy nem irodalom, amit összekapar. (…) Öngyilkosság helyett papírra veti gondolatait.” (100.o), „Rángatja ide meg oda a szavakat, mi mást tehetne, idegenek fölött nincs hatalma.” (102.o), „Keresi, ugye, az összefüggéseket (…)” (104.o), mert „Szereti összekötni a szálakat, esik erről szó korábban.” (144), „Szeretné összhangba hozni a részleteket, úgy teremteni meg az összhangot” (148.o)” önmaga analitikusa (151.o)”akar lenni.

*

Néha meg-megszólal ez a szereplő, kiszól egy kamerába, egy társának, vagy önmagának. Egyfajta alanyi próza ez, ám mégsem csak önéletrajzi.
Sokáig nem is tudtam, milyen nyelven olvasom a Torokcsavart. Azt tudtam, hogy Svédországban olvasok egy könyvet, egy itt élő szerző művét. Az olvasó, sokáig zavarban van. Annyi az idegen: a helyszín és a nép, az idegen helyszíneken élők nevei, hogy csak lassan, utalások révén derül ki, hogy a magyar, e könyv nyelve. Ezzel szinte párhuzamosan az is kiderül, hogy, a világ összes táján jelenéseken át bolyongó én, a magyar valóságban is otthon van. Ahol az is előfordulhat, hogy valaki „Azt tartja róla, nem igazi magyar.” (145.o) s talán ezért „belép a Jobbik soraiba” (142.o), „a Fideszt nem állhatja” (132.o). Ám emellett egy másik, általunk is jól ismert térben van otthon igazából „Nu, tată” (119.o), „féldeci monopol mellett” (142.o), „Pursiszimplu” (149.o), egy határon túli helyen.
Bár látjuk, érezzük: a szerző minden kimondandó, mert el nem hallgatható mondatával elválaszthatatlanul együtt vérez és érez könyve szereplőivel, az egyetemes alanyból egyetemes-énné fel- és önmagát kinövő XXI. századi emberrel. Az egyén egyetlen menedéke a globalizált énben való feloldódás.

*

Ebben a hiperrealista versenyfutásban tetten érjük magát az írót is. Ó, régi szép idők, amikor a képzeletbe menekülhetett a szerző is.
Honnan szerez írónk tudomást a világról: „áll az újságban” (105.o), vagy dől a rádióból, tévéből, smsekből vagy éppen az internetből. Ám a nyelvi játékok, a gondolati alliterációk emelik ki a sajtó-nyelvből a történéseket és egy másfajta jelenléttel ruházzák fel, teszik szemtanúvá az olvasót.
Írói maga-magát helyezi apokaliptikus történéseinek egyik-egyetlen nemtelen főszereplőjévé. „Száz leütést biztosítanak számára, magyarázza meg. Száz? Negyede elég.” (162.o).
Gergely Tamás stílusa a Torokcsavarban teljesedett módszerré. Negyedelésével, kihagyásaival tömörít. Nemcsak a megtörtént és megtörténhető behelyettesítését hagyja ránk. Kérdezi, „Felelős-e érte, ha nem tud róla?” (55.o) s mert lenézi – saját – korábbi énjét „Elszégyelli magát (…)”(165.o). „Mikor lesz vége? Az egésznek, úgy érti. Megfájdul gyomra, végre.” „S nem menekül, mert valakinek vállalnia kell, amit elkövetnek.” (68.o)

*

Gergely egyetemes éne vagy öl vagy őt ölik: „Szúr keresztül, öl meg, vág le. Szitává lövi (…)” (106.old). Apja, anyja, gyermekei gyilkosok és/vagy áltozadok. Vagy férfi, vagy nő. Megfigyelik vagy megfigyel. Vonásai emberiek, megértően követjük sorsában. A szerző tudja, csak ez a van van: „azzal kell kezdeni,/ami van. Annak értelmet remélni” Mesterházi Mónika A szemétről, részlet, 2004. Ez az együttélés legg-je és alapja is.
Ez a van, ma van: az írásokból kiolvasható, tér-idő-vallások (jobb odafigyeléssel a téridővallás elméletek cáfolata is). Tudjuk, nem egy eljövendő – bár senki által nem kívánt – jövőképről van szó. Ezeket az embereket, kiket a társadalom nemcsak hogy magukra hagyott, hanem kollektív büntetésként a történelemnek odadobott, (s nemcsak benne az író, de az ember) Gergely sem érti, de meg akarja érteni, velünk olvasókkal is megértetni. Sorsuk, a mi sorsunk példaképei. Sors-példa-képek, melyeknek feltételein, ha tudunk változtatni, mi is továbbhordozói és alanyai leszünk. Ellenkező esetben velük együtt múlunk. Fájdalmas figyelmeztetés, a poszt-nemzeti társadalmak továbbra is vagy ismét a törzsi indulatok, értékek mentén működnek. A felejtés még gyalogszerrel jár, ám a történések villámszerű gyorsasággal következnek be, ha egyáltalán bekövetkeznek. Van úgy, hogy csak fel-felvillan a történés (Gergely negyedelése), vagy egy következménye, vagy még az sem, mi már csak a bosszúról értesülünk. Az egész világ egy fatva, vagy, hogy hű maradjak a gergelyi fel-szabadító asszociatív technikához: az egész világ egy fabatkát sem ér. Persze az is csak álom (vágy, de semmiképpen sem cél) a szabadság, hiszen az asszociációk a nyelvi kötődésekből fakadnak, szótagokból, a legkisebb hangokból, néhol egyenesen betűkből.

„Oldalt fordul, a maláta ömlik belőle, keverőből a malter. (65.o), „Tisztában van önmagával, ha szól, tisztába teszik, mint egy kisdedet.” (87.o) és „Feltámad Jézus,” (…) a következő sorban pedig így folytatódik: „Feltámad a szél (…)” (94.o).

*

Az élet, a nyelv – az életnyelv – groteszkjét is alkotói attribútumává teszi Gergely, azaz:” viccel üti el az élét a dolgoknak” (148). Nyugodt lélekkel járatja le az alkotói magas-irodalmi nyelvezetet, de csak látszólag a szabad(ság), a szabatos élvezet érdekében: főhőse „mosolyog saját sületlen viccein” (136.o). „Na jó, viccel. Szét a sliccel!” (142.o).” Lesz vagy volt, áthalad rajta háromezer volt…”

*

Hogyan olvassuk e regényt?
Nem elég az olvasás-tudás, improvizatív készséget vár el az olvasótól is. Nemcsak az író lesz maga a szöveg, hanem a regény változásába bevonja az olvasót is: „(…) a nyelvek nem változnak. A beszélők (és az írók) azok, akik változtatják a nyelvet […] Ha vannak törvények, amelyek meghatározzák a nyelvek változását, ez abban a mértékben áll, hogy vannak olyan törvények, amelyek irányítják a társadalom fejlődését.” idézi: Bencédy József, A nyelvi, nyelvhasználati változások belső hatóerőiről szóló írásában Bertil Malmberg-et. Ha a mai olvasói szokások szerint, olvashatatlan a Torokcsavar, javaslom, változtassunk ezen szokásainkon!

*

Mit üzen a szerző? Van-e még enyhítő üzenetnek helye vagy csak a csapás-hatás jut nekünk? Látjuk, a pusztulás már nem végzetünk, hanem mindennapi cselekedetünk eredménye. Gergely Tamás Torokcsavar regényével lezárult a XX. század. Az ember megismerte önmagát, kérdés, tud-e, ennek tudatában magával együtt élni?
*
Maurits Ferenc grafikái nem illusztrálják a könyvet, vizuális-memoriter jellegüknél fogva a súlyosbító emlékezést erősítik.

*

Tudjuk már, hogy kiről szól, de meg tudjuk-e már ma fogalmazni, ki ez a ma embere, akiről a ma története szól, akiről a történelmet írják a holnap történészei? Tudja-e a ma (mi, mai emberek), ki ő? Ki ő, akiről a történelmet írják a holnap történészei, a mai feljegyzések (újsághírek, tévés híradók és megannyi blogok), a mai nyomok alapján? Megvannak-e hozzá az eszközeink?

Egyik eszközünk, ne kerülgessük, maga a könyv, a Torokcsavar.
Gergelyben az a jó, hogy bár felsorolja és megnevezi az uralkodó (és nem csak európai) vallásokat (amikről tudjuk, mind a szeretetet hirdeti), mégsem köti ezekhez létünk sorsát. De nem is bíztat, mégis tudjuk, egyetlen megoldás van, a bűntelen és büntethetetlen ember.
Gergelynek szerencséje – is – van, neki sem hazája, sem istene!

(Gergely Tamás: Torokcsavar, BOOKART könyvkiadó, 2010.)

(Forrás: Magyar Napló)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ