Szabó Csaba könyve(x) új színt, új megközelítést, új értelmezést hoz az utóbbi években örvendetesen gyarapodott Kaffka Margit-irodalomba. Már az alcím műfaji meghatározása – forgatókönyv-előtanulmány – is eltér minden eddig ismert ábrázolásmódtól, megközelítéstől. Külön örömünkre szolgál, hogy a szerző erdélyi, hazai vizeken száll síkra az életmű évtizedes beskatulyázásával, megmerevedett irodalmi kánonjával szemben. Vitába száll mindazokkal, akik előszeretettel nevezték őt feminin lovagnak, elfojtott/visszafojtott női vágyálmok, a női jogok pennás messiásának, testőrlédijének, akik műveiben „kiáltványirodalmat” véltek felfedezni, műveiből mozgalmi szövegeket silabizáltak ki. „E kis kötet feladata – többek között – az, hogy ezt a szomorú Kaffka Margit-plakátképet letépje a mindig-forradalmak hirdetőoszlopairól.” Rendhagyó hagyatéki tárgyalásra vállalkozik, melyben az örökösök – az olvasók – a rájuk testált hagyatékot: az életművet maguk is teljesen új megvilágításban, vehetik birtokba.

A Szabó Csaba által megálmodott Kaffka-filmforgatókönyv különös kalandra hív. A kezdőkép – egy párizsi erkélyjelenet –, ahol együtt mutatkozik a három jó barát: Szabó Dezső, Kuncz Aladár és Kaffka Margit. Később „társul” hozzájuk Ady Endre. „Egy kor gyermekei voltak, velük búcsúzott a század.” Az őket bemutató kutatók hajlottak arra, hogy mindegyiküket csak saját meztelenségében lássák/láttassák. Szabó Csaba más utat választ: „Ha viszont egymás tükrében – de főleg egymás történeteiben látjuk és láttatjuk őket, bizony saját bőrünk bizsergése jelzi majd: felfedezés előtt állunk…” Lévén, hogy a képzelt film főszereplője Kaffka Margit, elsősorban az ő arcvonásait keresi, rajzolja, színesíti a filológiai aprómunkával kiválasztott Ady-, Szabó Dezső- és Kuncz Aladár-szövegek segítségével.

Szemünk előtt bontakozik ki a szerző által óriásfiúknak és óriáslánynak nevezettek alakja. Személyiségükben, műveikben egyaránt rokonlelkeknek nevezhetők. „Egymás után olvasva alkotásaikat, szinte érzi az ember, hogyan fedik át egymást a regények, hogyan csúsznak össze a lapok, hogy zizeg a papír, amikor a közös tudatalatti élmények – melyek annyira eggyé forrasztották lélekben őket – izgatottan keresik a helyet… egymásban. Igen, egymásban élnek ők, gondolati aurájuk nem szikrázva, hanem bódult társkeresésben elvakulva tevődik egymásra. Percekre, néha hosszú sorokra, de a legtöbbször csak villanásnyira. Aurafény-ellenfény játék. Óriásfiúk és óriáslányok játéka – kiválasztottaké.” Mi az, ami egybefűzi őket? Párizs szerelmesei, új életérzés hordozói, hirdetői. A szerző sorra veszi a bennük rejlő hasonlóságokat, analóg vonásokat: a közös életgyökerek, a hasonló élmények és képi megjelenítések, a részletekben való feloldódás, az uralkodni vágyás… S még egy lényeges vonás: egyívásúak, „egy vérből valók”. Indokolt az egymásra figyelés, amely nem csupán a személyi kapcsolatokban konkretizálódik, beszüremlenek, beépülnek egymás alkotásaiba. A szerző rendkívül bőséges példatára idézi elénk regényhőssé vált alakjukat, a portrét, amelyet magukban a másikról kialakítottak, megrajzoltak. Gondoljunk csak Szabó Dezső műveire – Életeim, Az elsodort falu –, Ady Endre Kaffka Margit-képére, a kulcsregényként kezelt Állomások „beazonosítható” szereplőire… Kaffka Margit májusi asszonyarca más-más megvilágításban rajzolódik elénk, segít bennünket abban, hogy magunk is revideáljuk a kánon által belénk sulykolt hamis képet, leromboljuk az évtizedek során megmerevített neopogány szobrot. Mennyi új szín, mennyi új vonás, mennyi árnyalat! Folytonos interferencia a Kaffka-regényekből ismert „önarcképek” – Pórtelky Magda, Laszlovszky Mária, Rosztoky Éva, Király Erzsi – és a pályatársak által elénk vetített arcok közt. A képzelt film epizódjelenetei ráébresztenek arra, mennyire félrevezető a leegyszerűsítés, mennyivel több, szebb, igazabb ő azoknál! Személyiségképének gyökerei a Magdolna és A Szűzanyánál című versekig vezethetők vissza, vagy annál is tovább, a zárdafalak által szegélyezett szigetre, Lilikéig, kinek „levelei önmagukért beszélnek: szebb tanúsága annak, hogyan lehet hótiszta zárdanövendéknek lenni, a világon nem létezhet”.
A kötet ugyancsak bő példatárát adja az óriáscsalád alkotásaiban kimutatható párhuzamoknak, az egymással rokon látásmódnak, az írói ábrázolás, képalkotás azonos vagy szinonim vonásainak. Gondoljunk csak Ady és Kaffka vallásos költészetére, a Hangyaboly és a Kuncz Aladár Fekete kolostorában érvényesülő sziget-motívumra, a magány-pszichózis megjelenítésére, az emlékezésmenedzselés alkalmazására, az „elmaradott” Magyarországgal való szembenállásra, a bennük lobogó életörömlázra, a köztük kimutatható lelki rokonságra. Sőt, annál többről is van szó! „Nem tudtak egymás nélkül teljes értékű életet élni. Az, ahogyan Kuncz Aladár belefelejti Ady Endrét nem-szereplőként a regénybe („a korai ősz, amiről Ady írt, már-már beszökött Párizsba”), vagy ahogyan egyes Kaffka-versek belesimulnak az Ady-poémákba – mind-mind azt sugallják, hogy az óriástestvérek – Kaffka Margit, Szabó Dezső és Kuncz Aladár – alkotói magán-univerzumukban csak úgy tudnak biztospályás bolygóként létezni, ha megvilágították, rivaldafénybe állították… egymást.”

Szabó Csaba könyvéből egy új Kaffka Margit-arc tekint ránk. Munkája új olvasat, amely minden eddiginél méltóbb és igazabb magaslatra emeli őt. Minden sora buzdítás. „Ideje lenne tehát megismerni az igaz Kaffka Margitot, és regényei teljes fényét és színét. (…) …a kanonizált olvasó-autósztráda vezet oda, ahol a skatulyázott, női jogokért harcoló írónő portréit fénymásolják és sokszorosítják. De ez nem az óriáslány – nem ez a mi Kaffka Margitunk, a szép májusasszony…” Sorsregényei, hősei a XXI. század olvasóinak is érvényes üzenetet közvetítenek.

(x)Szabó Csaba: Kaffka Margit félmosolya (Forgatókönyv–előtanulmány) Világhírnév Kiadó, Kolozsvár, 2010.