„Agyonlőnek, babám, agyon is gyilkolnak,/Jaj a nagy utaknak, nem jöhetek vissza,/Agyonvernek, anyám, agyon is gyilkolnak,/Jaj, pedig nem loptam, bűntelen a lelkem” – éneklik Sára Sándor 1962-es, Cigányok című filmjének elején. A cigányul elhangzó dalt az utóbbi – cigányellenes – időben többször dúdolgattam, legutóbb például Fliegauf Benedek berlini Ezüst Medve-, illetve az Európa Tanács FACE-díját elnyerő, Csak a szél című filmjének megtekintése után.

A Berlinále második legrangosabb díjával elismert produkció a 2008–2009-es magyarországi romagyilkosságok hatására született, amatőr színészekkel. Távol áll tőle a politikai állásfoglalás és tulajdonképpen nem más, mint művészi reflexió a történtekről – ennek ellenére mondanivalója annyira eltolja a hangsúlyokat, hogy szinte lehetetlen műalkotásként tekinteni rá. Ezt a filmet (is) csak szeretni vagy nem szeretni lehet – középút nincs, ahogy a témától való távolságtartás sincs, ugyanis ez esetben az erkölcsi és az esztétikai hatás nem választható el egymástól. Hogy pedagógiai szempontból mennyire helyes ez a produkció, abba nincs értelme belemenni, hiszen a roma lakossággal szembeni előítéletektől túlcsorduló nézői lélekben semmiféle nyomot nem fog hagyni, és nem változtat az „idegengyűlölet klímáján”.

A film cselekménye tulajdonképpen egyetlen napról szól – de a puszta játéknál sokkal többről: betekintést nyerhetünk az „árnyékos oldal” lakóinak lelkivilágába, és ízelítőt kapunk a mindennapi, intézményesült rasszizmusból.

Az alkotás, bár a romagyilkosságok ihlették, nem a mészárlást mutatja be, hanem „félig dokumentarista” módon egy roma anya és két gyermeke átlagos hétköznapját. A társadalom peremére taszított főszereplőink minden igyekezetükkel azon vannak, a nézők többségéhez hasonlóan, hogy elhitessék magukkal: tulajdonképpen nem történt/történik semmi rossz, nincs sörétes puska, nincs olyan rasszista, aki meghúzná a ravaszt. A film utolsó perceiben eldördülő lövések, persze, kijózanítóak, de túl későn világítanak rá a rideg valóságra.

Tabudöntögető, merész, ám szükséges témát választott Fliegauf Benedek legutóbbi, Csak a szél című filmjében
Arra a valóságra, amely Sára Sándornak a cikk elején említett, ötven évvel ezelőtt készített filmje óta végeredményben semmit nem változott. A cigányok „emberszámba vétele” fél évszázad alatt sem ért révbe, életkörülményeik, munkalehetőségeik, iskoláztatásuk, illetve a velük szemben tanúsított „fehér emberi” magatartás ugyanúgy nem változott. A Cigányokban elhangzó „Ha megnövök, tanítónéni leszek…”, „Ha megnövök, gazdagságban járok…” típusú gyermeki álmodozások Fliegauf Benedek Csak a széljében még csendesebb kiáltásként hatnak. Megvalósulásukra ha adtak is némi reményt ötven évvel ezelőtt, az Ezüst Medve-díjas film arról számol be: ezek a gyerekek örülhetnek, hogy élnek. Még akkor is, ha 2012-ben is ugyanazt mondhatják el, mint Sára filmjének egyik szereplője: „Harminc éves vagyok, de még nem feküdtem ágyban”.

A film legnagyobb erőssége a bátor témaválasztás, amely mind rendezői, mind pedig nézői szempontból kihívás. Fliegaufnak budapesti értelmiségiként kellett belehelyezkednie a romák félelmeibe, nekünk, nézőknek pedig kényelmes moziszékből kell szembesülnünk mindazzal, amivé tettük a társadalmat. A film befogadásában az amatőr szereplők játéka sokat segít, akárcsak a naturalista helyszínek és a minimalista zene, amely már néhány akkorddal feszültséget kölcsönöz a filmnek. Egy dolgot róhatunk fel hiányosságként: a rendező nem magyarázza a rasszisták tetteit, pedig igazán kíváncsi lennék arra, hogy mi indít valakit ártatlan (r)o(má)k legyilkolására.

Fliegauf filmjében összefonódik az erkölcsi indíttatás és művészi-egyéni felelősség hangsúlyozása. Sötétebb képet fest ugyan a romákról, mint Dusan Rapos Cinka Pannája vagy Tony Gatlif Bolond idegenje (Gadjo dilo), azonban a jelenlegi cigányügy rendezéséhez ilyen, a társadalmi jelenségekre reflektáló, tabudöntő „grandiózus romadrámákra” van szüksége a társadalomnak. Még akkor is, ha sokan, például a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, a film világpremierje után igyekeztek hangsúlyozni külföld felé: az alkotás nem metaforája annak, ahogyan a romákkal bánnak a magyarok.

Forrás: (Új Magyar Szó / Színkép, 2012. április 27-29.)