1. AZ ELVTÁRS MOSOLYA

A mozgalmi eseményeket elindító rúgás Meglásdon úgy esett, hogy másodszor nyúlt aznap este Bódog a Riska tőgye után… Fejében ugyanis az Elvtárs gondolatai keringtek, így elfelejtette, hogy már megfejt. És Bódogot újra, immár jelképesen éppen ez rúgta meg; a seb, melyet ez utóbbi, képzelt rúgás ejtett, s amelyik a Riska patája általi figyelmeztetésnél is jobban fájt:
„Mit keresnek az Elvtárs gondolatai a pajtában?!” Ám hadd mesélem el szépen, sorban:
Tudta Bódog, hogy mennie kell. Hiszen bőg a Riska, s apjától megtanulta, hogy a tehén szent. A hívásnak engedelmeskedett volna, viszont húzták vissza az Elvtársnak a rádióból érkező szavai.
Kellemesen elkábult már azok hallatán is. Megfigyelte magán, hogy egy idő után nem az értelmüket keresi, hanem a hangot figyeli, azt a határozott, erőt sugárzó búgást. Megfeledkezett ilyenkor mindenről: családjáról, arról, hogy éppen hol van, mit csinál. Mintha csecsszopó gyerek lenne újra az anyja karján, örvendett önfeledten a létezésnek.
Rászánta magát végül a távozásra. Fia magnószalagra vette a szöveget, nem arról volt szó tehát, hogy örökre megfossza magát a „történelmi jelentőségű” beszédtől, hanem hogy későbbre halassza. „Ezt nyertük – gondolta -,az Elvtárs bölcs gondolatait nyertük a teknikának köszönhetően.”
Felötlött benne a gondolat, hogy esetleg a technikát is az Elvtársnak köszönhetik. De mert nem volt biztos a dolgában, csupán a lehetőségért adott hálát az Elvtársnak, amiért otthonukban hallgathatják őt két fejés között.
Két fejés között? Inkább hogy megfej két beszéd között! Ragaszkodott ez utóbbi fogalmazáshoz, szégyellte volna ugyanis, hogy az Elvtárs beszédét szakítja meg a fejés miatt, és nem fordítva.
„Várhatna Riska a sorára!” – Káromkodni kerekedett kedve, ám az útszéli szitkokat nem tartotta illőknek a beszédhez, hiszen még annak a hatása alatt állt. Attól is félt, hogy összekeverednek benne a különböző szavak meg gondolatok, ezért a káromkodástól elállt.
Úgyhogy csak finoman korholta az állatot, valamint magában, miközben surcát húzta fel a fejéshez. Felhúzta surcát, leült a háromlábú székre, s nyúlt a Riska tőgye után. Anélkül, hogy az állatra ránézett volna, mint aki rutinból teszi.
Azok a „felbecsülhetetlen értékű szavak” kötötték le a figyelmét, melyeket az istálló felé jövet hallott, az első gondolat, mely szerinte gondolatnak is első volt. Sajátos munkahangulat teremtődött meg tőle a Bódog fejében, az alkotás semmi máshoz nem hasonlítható állapota. Nem jelentéktelen termése annak, akárcsak bimbó az almaágon, fogant meg Bódogban ötlet formájában:
„Telefonálni kell Antinak! Vitassuk meg még ma a Beszédet!” Riska ekkor rúgta meg.
Nem erősen. Legalábbis ő úgy fogta fel, hogy figyelmeztetőleg. Illetve a lapockája fogta fel a rúgást, amitől vére szivárogni kezdett.
Viszont a rúgástól kapcsolat teremtődött meg a Bódog fejében: -A szalag! A szalag, vagy mi, kazetta! – ordította. Azaz csupán ordította volna, ugyanis inger közben meggondolta magát. Még félreértik, vagyis a beszédre vonatkoztatják az indulatát. Magában ezeket gondolta: „Elszakadhat a szalag, megállhat, lejárhat. Győző gyerek még nem a legöntudatosabb, elalszik, játszani kezd, aztán vége…és nemcsak a kazettának!”
Megdermedt. „Pocsékká lesz az Elvtárs Beszéde!”
Nagy „E”-vel és nagy „B”-vel gondolta, amitől bánata egyre nőtt. Állt Bódog az istálló közepén, Riska tehén meg a bejárat között, az ocsúdás pillanatában, s egyszerre szeretett volna fejni, szólni a fiának, hallgatni a „Beszédet”, valamint elmélkedni rajta. Mindezek helyett keresett egy újabb feladatot magának – azonnalit. Kutatta magában a rosszat. Hogy kigyomlálja. Hogy tiszta szívvel és lélekkel fogjon hozzá a beszéd értelmezéséhez.
„Hogy is jövök én ahhoz? – tette fel magának a kérdést. Mi jogon hasonlítom saját bánatom az Elvtárs Beszédéhez? Hiszen világos, hogy az után következik.
Eddig jutva felfedezte újra, hogy hiba csúszott a szavaiba.
„Miért neveztem az Elvtárs Beszédét ‘az’-nak? – hüledezett. -Vigyázz Bódog – komorodott el önmaga irányában – mert aki lebecsüli a megismételhetetlen teljesítményt, amilyen száz évben egy ha akad, az a Beszéd, a Párt, végső soron az Elvtárs ellenségévé válik!”
Így szólítva meg magát, már megint csak a teste volt az istállóban. Úgyhogy amikor a tudatáig eljutott a Riska látványa, nagyon elcsodálkozott:
-Mit keresek én itt? – töprengett, immár hangosan. – Mit keresnek az Elvtárs gondolatai az istállóban?!
Megrúgták ezek a szavak, mint Riska korábban. Amitől eszébe jutott a tehén figyelmeztető mozdulata. „Hát igen – gondolta – Riska idejekorán figyelmeztetett.”
Odahajolt az állathoz, s a farát megsimogatta. Bársonyos hangon szólt hozzá:
-Köszönöm!
Szemérmes lévén, szégyellte Bódog elérzékenyülését, félrenézett hát. Félre, a sarokba, ahol is azonnal észrevette a „hiányt”: -Kősó!
Megmondta annak idején az apja, hogy „egy odavetett sódarab, mit a tehén kedvére nyalogat” a kérődzést elősegíti.
Így kergették egymást a gondolatszilánkok a Bódog fejében, amikor megvilágosodása támadt:
„Azt jelenti az Elvtárs Beszéde nekünk, mint a kősó Riska bendőjének!”
Érezte, hogy elájul. Hogy el kell ájulnia, olyan nagyot gondolt. Hónapok óta kering benne a felismerés sejtelem formájában, s most megfogalmazta.
-Hát igen! Ezt jelenti számunkra. Ennyire centális bennünk az érzés!
Nem ájult el, inkább megtámaszkodott az istálló falában. S hogy azzal megvolt, alápockolta állítását egy mondattal:
-Hogy ezt megértem!
Kurta volt a kiáltás, ám annál magvasabb! Továbbá szép, „mint a pisztráng hasának a villanása a patak vizében”. Már megfogalmazásakor avasnak érezte a hasonlatot. Avasnak, mint a több telet látott szalonnát, s főként mozgalmi szempontból meghaladottnak. Ezért kijavította magát, és öntudatos kommunista módra a következőképpen hasonlított:
„Olyan szép, mint az Elvtárs mosolya kulcsfontosságú helyzetben!”

Következik: 2. MI TÖRTÉNT A NAPPALI HÁZBAN?