HASZNOSNAK lenni volt az örök parancsolat, és édesanyám kilencven évet élt, minden percben eleget téve ennek a parancsnak, és mikor a balszerencse combtöréssel ágyba kényszerítette, valósággal könyörgött: engedjétek, hogy menjek. Édesanyámnak örömei voltak, élvezetei soha. Örült  gyermekei sikereinek,  egy jó színházi előadásnak (Kőszegi Margitért rajongott), egy jobb olvasmánynak. Néha énekelt, ha zoknistoppolás közben olyan hangulata volt, emlékszem: Hej, rózsalevél, elkap a szél, messze sodor innen, vagy Tavaszi szél vizet áraszt. Kedvenc dalai a megzenésített Petőfi-versek voltak: Fa leszek, ha fának vagy virága, Kis lak áll… Még most is a fülemben csengenek. Apám, ha velünk römizett, nagyon szép bariton hangján dúdolta, hogy Portugáliában élt egy cigarettagyárban egy kacér kis cifra nő, szíve, mint a kő, pedig minden este száz legény epedve leste, ó Kreola, bizony isten nem csoda, hogy a férfi ostoba, pisilik az ágyba. S ha már itt tartunk, mi mit énekeltünk kánonban? Száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol, hallgatja egy süket ember, ki a vízben lubickol, sej-haj denevér, bennünk van a kutyavér, vak meglátja, hogy kiugrik, sánta utána szalad, kopasz ember haját tépi, néma pedig óbégat, sej-haj…

Érdekes, hogy mikor később az ebéd vagy közös vacsora alatt óhatatlanul,  édesapám, ha még a Himalája megmászásáról oktatott, mesélt, a Miki jóvoltából hamarosan kikötöttünk az altest hátsó vagy első nyílásainál, és édesanyám is mosolygott, na persze azzal, hogy na de Miki, nem botránkozott meg, amíg a közbeszólás szellemes volt. Általában a humor nagy betűkkel volt a falainkra írva, a humor jegyében majdnem minden megbocsájtatott. Édesanyám sohasem ült ki az ablakba, mint más asszonyok, párnákat téve a könyökük alá és beszélgetésbe elegyedve a járókelőkkel, mégis ahányszor kinézett, mindig valami emlékezetes történt. Egyszer két asszony pont az ablak alatt (még ki se kellett hajolni ahhoz, hogy hallja )  frissen nősült gyerekeik első hónapjairól számoltak be. Elsőnek a lányos anya dicsérte a sorsot és vejét, hogy milyen dolgos, majdnem mindent ő csinál, főz, takarít, bevásárol stb., egy arany, egy áldás egy ilyen vő a háznak. Másodiknak a fiús mama panaszolta, hogy a fia nagyon kifogta, a menye semmit sem csinál, mindent a fia, ő főz, takarít, bevásárol, s erre az első anya kezdte ócsárolni, hogy  nahát, ilyent…

A másik eset drámai volt. Seggbál, ez volt a környéken félhivatalosan elfogadott neve a szomszéd gyermeknek, mindig seggbált akart játszani velünk, ez abból állt, az egyik lebújt, befogtuk a szemét s valamelyikünk fenékbe rúgta, és ki kellett találnia, hogy ki volt, és akkor helyet cseréltek, na ha ő egyszer bekerült a kör közepébe, ott is maradt, mert mindig galádul letagadtuk, hogy ki volt a rúgó. Éppen biciklizett, és megkérte édesanyámat, hogy bámulja meg, mert ő úgy veszi be a kanyart, a Nagytérről a Thököly utcába, hogy a válla is éri a földet, nahát, ez többszörösen sikerült, mert nem csak válla, mindene érte, be kellett hozni, lemosni s kötözésre kórházba vinni. Oda már a szülei vitték, óriási gyakorlatuk volt ebben, ugyanis a rádiószerelő román férj hetente egyszer leitta magát, kidobált minden rádiót az ablakon, és nekiállt megverni a fejjel és negyven kilóval több magyar feleséget, a végeredmény mindig ugyanaz volt, órák múlva bepólyázva, karonfogva, a legnagyobb szerelemben jöttek le a kórházból.

Még ma is fel tudnám sorolni, hogy a környékünkön hány román család élt. Mindegyik nagyon jól beszélt magyarul, szüleink s majd később mi is románul, gyakran fordult elő, hogy udvariasságból mi románul és ők magyarul beszélgettünk. S. és V.  két román család korunkbeli fiukkal a Thököly utcában laktak, csinos kis tornyocskával díszített villákban. Én szabadon jártam ki és be, de egyszer édesapám kérte, hogy talán keressek magyar játszótársakat és ugyanabban az időben zárult is a villa/kertház kapuja. A Thököly utcában, ahol véget ért a papi kert, volt egy, az utcától bennebb eső ház két magyar özvegyasszonnyal, az egyikük köztudottan TBC-s volt. Én meg voltam győződve, hogy a beesett mellű néni az és nem  a pirospozsgás galamb alkatú, de egy-két évre rá a temetés tisztázta tévedésem. E ház után jött egy piros téglás, magyarok lakta kis kertes lakás, utána olyan, ahonnan árkon úszott ki a szenny (az egyetlen nem kanalizált lakás a környéken). Arról volt hírhedt, hogy itt élt Vásárhely egyetlen néger nője, hogy milyen vihar hozta el Afrikából, senki sem tudta, a vágóhídon dolgozott, szótlanul tűrve a durva mészárosok vicceit, zaklatását,  fajtalankodását. Na, ezután jött a M. Zénóék emeletes háza és közvetlen mellette a már említett két román család villája.. A Mentovich utcában egyetlen román család a D. anyagbeszerzőé, ők vették meg a háború után megürült házat, és a viszonylag  jó állapotban levő bútorokat az ablakon dobálták ki (nem jó vége lesz ennek, jósolta édesanyám) s hozatták a szebbnél szebb új dolgokat, aztán tényleg valahol nem fizethette az elvárt kenőpénzt, és leültették több évre sikkasztásért. A Thököly utca már majdnem a Bulevárddal szomszédos, ugyancsak soha be nem vakolt házában laktak Lenucáék (a családnevükre nem emlékszem), a román  kézilabda-válogatott és az utcai nagyfiúk erőssége volt, mindkét helyen nagyot alakítva. Na persze a velünk szemben lakó pópa M, s ugyanabban a házban később, Klárika néni román ügyvéd férje, ezzel kész, ennyi volt a román társadalom képviselete kétszázötven méteres körben, én nem tudom ezek közül kinek nem volt jó a magyar szomszédság, de elindult egy folyamat, ami minket, magyar gyermekeket összezárt. Nyílt fellépés egyik részről sem volt, de valami a felszín alatt nagyon megromlott, örökre és megbocsáthatatlanul.

(Folytatjuk)