mondják szentgericén:
egy orgonasípba fészkelő madár
azon kapta magát
hogy minden oldalról körbezárt
fogoly

valahányszor próbált fölrepülni
kihasított egy-egy sípot
az pedig őt sebezte meg

a madár belepusztult
az orgona berekedt elnémult

most az jár az eszemben vajon
nem én voltam-e az a madár
a sípba telepedő
betolakodó
s a bosszút álló gyilkos orgona
a vers bomlott szelleme

vergődök szállnék
s a kifulladt sípok olykor még felhörögnek

(Forrás: urszu 2)

1. Somorčík Sz. Rozália:
   2012. április 30. 05:07

   Nagyon szép.

2. Ady András:
   2012. április 30. 06:17

   Vers kell legyen a szilárd, a folyékony hajtóanyag, a szárny, a motor, evező, vagy vitorlázat, s akkor az ember tényleg úgy érzni: tud repülni. Ha mégsem, hát akkor annak is verssé kell lenni.

3. Keszthelyi György:
   2012. április 30. 09:03

   Hiába. A versbe foglalt (lehetséges) tragédia más színű, más ízű. Van-e a versnek elmúlása? Néha arra riad fel az ember, hogy van. Akkor előkapja a lúdtollat vagy egyéb írószerszámot és sietve folytatja azt, amit elkezdett. Akkor a sípok hörgése talán új dallammá változik.