Emlékszem, strandon ültem
piros szűk szoknyámban,
ujjatlan pöttyös blúzban,
meztelenek körülöttem,
törökülésben, lábközöm védtem
és soványságom, vetkőzni nem
mertem, bordáim, semmi mellem,
égő ágyékom medencémben,
fiúk intették a csókolomot
lányom kéken vacogott.

Ezt bírd ki! – másra nem gondoltam
holnapra sem, az adott pillanatban,
ott ültem bezárva az alagútban
periférikus látásom elsorvadt
a homályos végtelen maradt.

Hét dombot mutattam neked,
köztük a behatárolt teret.
Egyről néztük a többi hatot,
most jobb, ha kezem fogod,
ne nézz le, figyeld az utat,
levelet, követ, gallyakat.
ne a távolt, lépéseid figyeld,
lejutni csak így lehet.