Koraszülött zongorahangok,
elvetélt szerenád: valahogy itt felejtett
az apám s az anyám — töltöm a helyet.
Csokoládékocka — három szál virág —
mindennel idő jár — a mellékutcák
mintha nem ismernék a szülés sikolyát.
Hörgőkig szivárog a kipufogógáz
renitens bűze — nem messze innen
a díva-ló fekete szeparéban áll,
szűgyén a dísze. Megszokott kokárda.
Odább egy ösvény, két beméretlen pólus.
Felfedezetlen hajótöröttek. S a magány…
mint ősszel a légy, az ablaküveghez
csapódik, átvágja szárnyát egy formátlan szilánk.
Kiköt egy alvó szívben — vergődő tónus.
Üres lavór, pattogzó zománc, új sarkvidék.
Eddig jöttél, gentleman vagyok. Elkísértelek.
Ne rémülj meg. Ez egy elhagyott telek.
Érdekel valakit egy stabil függőón?
Jól figyelj: mindig a föld magvát mutatom.
Legalól én magam. Öntelten nézem
emberszabású, betanult szétesésem.
Elhúz felettem egy mohó sáskaraj,
a végrendeletbe foglalt szikkadt talaj
rátesz egy lapáttal, hogy megtetézze
a beálló csendet. Ha aztán elhal a zaj,
látható leszek az egyik görbe tükörben.
Fele sem igaz. Ma így van. Holnap mégsem.

2012. április 30.