Reggel kilenc óra. Ilyentájt még a népszerű Szabadidő Központ is meglehetősen kihalt. Alig lézeng valaki, csupán három-négy srác és két felnőtt kacérkodik a sápadt nappal.
– Splendid! (Káprázatos!) – lélegzett fel a köpcös a naturista strandon. – Ez a levegő…!
A másik, vállas. hasas férfi, bosszankodva tűnődött. Mindketten erdélyiek voltak. A köpcös brassói, a hasas kolozsvári. Az utóbbi három éve élt Magyarországon, s mint románul tudó ember, hébe-hóba tolmácskodást vállalt. Így került össze a románnal, aki hivatalos küldetésben járta a megyét, ismerkedett a magyar valósággal. Megtekintették a városi tanácsházat, a múzeumokat, ellátogattak néhány vidéki téeszbe anélkül, hogy a brassói nyilatkozott volna. Helyesebben nyilatkozott, amennyiben kérdezték, ám akkor is kurtán, kifürkészhetetlen arccal.
– Fürödjünk! – ajánlotta a tolmács.
– Isten őrizz! Ez a tó nyilván tele van mikrobákkal, és már megbocsásson, de biztosan bőrbetegek is fürödnek benne, ezért, ha nem haragszik, inkább a parton maradok.
– Kérem! – hanyatlott vissza a kolozsvári. – De óvatos vagy! Azért, ha a vízbe nem is, egy beszélgetésbe még beugrasztalak – gondolta magában. – Holnap utazik. s még nem is beszélgettünk. Mint erdélyi az erdélyivel – vetette oda halkan, könnyedén.
– Tessék, kérdezzen!
– Hm! Nem tudna legalább velem kötetlenebbül, kevésbé hivatalos hangon csevegni? Mondja el, mit érez, gondol rólunk, magyarokról!
– Maguk nagyon liberálisak. Hű, micsoda hőség! Mit gondol, hány fok lehet?
– Mi a véleménye Bush elnök magyarországi látogatásáról?
– Mi lenne? Nagyon örvendtem volna, ha legalább egy nappal hamarabb vagy később érkezik, ugyanis lekapcsoltak néhány telefonvonalat, ha ugyan lekapcsoltak. Emiatt nem tudtam hazatelefonálni.
– Azt hiszi, szabotáljuk önt? – döbbent meg a tolmács. – Nem, ez itt nem Brassó, amiről ön is meggyőződhet, ha az elnök távozása után hívja Romániát.
– Hát… megpróbálhatom.
– Helyes. Biztosítom, nem fogják lehallgatni. Itt nincs Securitate, nyíltan és szabadon beszélhet, tisztelt uram.
Hallgattak.
– Ma temetik Kádár Jánost, az MSZMP volt elnökét – törte meg a csendet a tolmács.
– Részvétünk.
– Hallott róla?
– Természetesen.
– És?
– Én az ő helyében jobb szabókkal dolgoztattam volna.
– Aranyos nyuszi! – gondolta a tolmács. – Úgy lapul a bokorban, mint akit odaszögeztek. A maguk elnökét mikor temetik? – kacsintott cinkosan a köpcösre.
A férfi összerezzent, jobbra-balra sandított, vajon figyelik-e. A napozó lassan benépesült. Meztelen férfiak és nők sétáltak el mellettük. Hirtelen elsápadt. Mintegy ötvenméternyire tőlük sovány, napbarnított naturista mustrálta őket.
– Ho… hogy mikor? – dadogta rémülten. De hi… hiszen él még.
– Rosszul van? – tűnt fel a tolmácsnak a kliens arca. – Jöjjön a zuhany alá, ott mindjárt jobban lesz.
– Azt mondja, itt nincs Securitate?
– Azt, miért?
– Semmi, nem érdekes! – szedelőzködött fel a román, felráncigálta a nadrágját, s a kijárathoz illant.
– Jó napot! – lépett hozzá a kolozsvárihoz a nudista. – Megkérhetném, hogy vegye le a dresszét?
– A dresszemet? Ja, bocsánat! – mérte fel a helyzetet gyorsan a tolmács.
– Köszönöm, így egészen más. Kellemes üdülést, üdvözlöm a barátját, de ha legközelebb idejön, kérem, mondja meg neki, tartsa be ő is a házirendünket!