Azon kellett eltűnődnöm, miért a kisebbségi költőket támadja meg a többségi hatalom legelébb. Miért őket akarja gyorsan kitörölni az emlékezetből? Miért aláz közösségeket írástudóik gyalázásával?

Történt 2009-ben valahol Európában, Kolozsvárt, hogy egy magyar költőről elnevezett utca lakói hangoskodva és türelmetlenkedve kérték a Városházától, hogy a Dsida Jenő utcanevet változtassák meg. Hogy miért a lakók e különös vehemenciája? Mert – állítják – a költő neve románosan úgy hangzik, mint  a halálos és szexuális úton való terjedése miatt ortodox körökben szégyenteljesnek számító AIDS neve: SIDA.

A volt Dsida Jenő utca – mert ugye, pillanatig sem gondolták, hogy a Napocának is hívott Kolozsvár tanácsa sokat vacilált volna a névváltoztatással – egyik lakója, bizonyos Ioan Marincean elmeséli az eset fölött méltatlankodó román újságírónak, hogy  húsvétkor, talán éppen Nagycsütörtökön, azon a napon, amelyről a helikonista gyönyörű-fájdalmas verset írt, egy taxis azt válaszolta hívására, vele ne szórakozzon; SIDA utca?; ilyen nincs!

Marincean úr – noha valakinek a nevével csúfolódni nem illik, de hát ők kezdték… –, akinek neve annyit tesz Nagyravágyó, azt mondja, van elég román név, minek kellene magyar?  A kolozsvári román napilap újságírója  – aki nevének magyaros hangzása miatt okkal lehetne zöldromán, hiszen már tapasztaltuk, a legnacionalistább románok a renegát magyarok és leszármazottjaik –, Bianca Felseghi rosszalja a történteket. Maga is költői kérdéseket tesz föl: vajon nem tudják a volt Dsida utca lakói, ki volt a Kolozsvárt elhunyt költő, Mihai Eminescu, Tudor Arghezi, Ada Negri avatott tolmácsolója, Schiller, Goethe és Baudelaire magyarítója? A jóérzésű román újságíró meglehet nem is tudja, hogy Dsida azt vallotta: a Trianon utáni bénultságból úgy lehet kigyógyulni, ha az új ország, Románia többségi népének irodalmából az értékek legjavát az írók, költők átmentik a magyarba. Eminescu, a nemzeti költő életműve pedig már fiatal korában foglalkoztatta Dsidát, aki a román Petőfi lefordíthatatlannak tartott verseit is oly bravúrral tolmácsolta, hogy a Román Királyi Alapítvány 1937-ben felajánlotta, ültesse át magyarra a teljes Eminescu életművet. A költő halála akadályozta meg ennek megvalósulását. Ráadásul nem csupán Dsida érdeklődött a román irodalom iránt, de a román írók is értékelték költészetét. Gömöri György szerint, ha kiadnák Dsida Jenő levelezését, kiviláglana, hogy bár az államok egymás közötti viszonyát eltorzította a nacionalizmus és sovinizmus, a magyar és román írók, a két kultúra szellemóriásai barátságban és egymást kölcsönösen tisztelve éltek, élnek.

Mit tud erről a lehetséges együttélésről a pitiáner kolozsvári román nacionalizmus eme egyszerű gyermeke, Marinceanu úr? Semmit. És milyen közvetlen élményei vannak a román–magyar konfliktusról? Semmilyen élményei nem lehetnek! Nem is saját kútfejéből táplálkozik. Ó, dehogy!

Molnos Lajos költő, a Kolozsvári Tanács tagja elárulta, hogy a Dsida Jenő utcanév megváltoztatását maga a polgármester, a Funar-utód Sorin Apostu javasolta. Az a demokrata-liberális politikus, akinek kedvéért, akinek érdekében a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nem indított polgármesterjelöltet a Szamos parti városban! S aki lám, most még a hírhedt Funaron is túltesz, mert a korábbi, nagy-romániás polgármester még elfogadta, hogy magyar utcanevet csak magyarra változtassa. Sorin Apostu már nem, s már azt is mondogatja, hogy a Móricz Zsigmond utca lakói is panaszkodnak, mert nem tudják leírni az utcájuk nevét. A Clemenceau utca lakói nem háborognak…     

Hát így állunk, barátaim! Akár el is viccelhetnénk ezt az egészet. Korábban Gótvárosban, Brassóban kérték egy munkásszálló állásukból elbocsájtott, évek óta társadalmi segélyből élő lakói, hogy utcájuk nevét, Szemlér Ferencről, a román irodalom tolmácsolójáról kereszteljék át Munka utcára azért, mert a költészethez nekik semmi közük. Igaz, a munkához sem volt, kajánkodhatnánk. De nem kajánkodunk, hanem azon tűnődünk, miért a kisebbségi költőket, írókat támadja meg a többségi hatalom legelébb? Bizonyára azért, mert ők őrzik az Igét, az édes anyanyelvet. Mert a beolvasztó hatalom ösztönösen érzi, hogy igaza volt Tamási Áronnak: a nyelvek melegéből keltek ki a népek, melyeket az atyafiság és az együttes érdek alapján a közös szó szervezett nemzetekké. A magyarságot nemzetté a magyar szó teremtette. Mint jelképes erő és hatalom, a magyar szó nekünk a legnagyobb ereklye.

Ambrus Attila: Gótvárosi levelek (Médiaesszék, magánreflexiók) – A könyv a Szabó Csaba által szerkesztett Világhírnév sorozatban jelent meg (Kolozsvár 2010)