Füzesi Magda (Nagybereg, 1952. május 3.) 1969-ben érettségizett szülőfalujában, majd Beregszászban nyomdász lett. 1975-től a Vörös Zászló (1991-től: Beregi Hírlap) munkatársa, majd főszerkesztője. 2005-től, nyugdíjba vonulása óta Magyarországon él. Alapító főszerkesztője a Kárpátaljai Hírmondó c. folyóiratnak. 1981-ben magyar nyelv és irodalom szakos diplomát szerzett az Ungvári Állami Egyetemen. 1986-tól az Ukrajnai Írószövetség tagja. 1989-ben a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) alapító tagja. 1991-től a Magyar Írószövetség tagja, 2005-ben a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett. 1996-ban Toll-díjat kapott, 2003-ban újságírói tevékenységéért Táncsics Mihály-díjjal tüntették ki. Az elsők között fogalmazta meg az 1944-es deportálások sorstragédiáját, majd a hallgatásra kárhoztatottság tragikumát, a kimondhatatlanságot és a kollektív bűntudatot. Önálló kötetei: Gyöngyvirágok. Versek. (Uzshorod, 1977.); Egy ember a tömegből. Versek. (Uzshorod, 1983.); Útban hazafelé. Versek. (Uzshorod, 1984.); Biztató. Versek. (Ungvár – Budapest, 1992.); Mosolykérő. Gyermekversek. (Ungvár – Budapest, 1995.); Táj gesztenyékkel. Versek. (Budapest – Beregszász, 1998.), Ketten a kabátban. Gyermekversek. (Csíkszereda, 2003.); A bohóc dala. Versek. (Ungvár –Budapest, 2003.); Szőttes pirossal, feketével. Versek magyarul és ukránul. Petrovtsij Ivan válogatása. (Ungvár–Budapest 2007.); Mérsékelt égöv. Régi és új versek. (Ungvár–Budapest 2007.)

Metamorfózis

Én azt hittem, enyém a tenger,
Amelynek mélyén a gyöngy terem,
És önpusztító gyötrelemmel
E kincset vágytam szüntelen

Lebuktam ím, és fölmerültem,
Szorítva gyöngyház álmokat.
Megsebzett szívvel, szelídülten,
Felnőtt lettem egy perc alatt.

Tisztulás

Fejem teleszórták
idegen álmokkal,
csontig kiégettek
idegen lángokkal,
lelkem beültették
idegen erdőkkel,
testem eltemették
idegen földekkel.

Ha hang jön torkomon,
nem az én hangom az,
ha kezed szorítom,
nem az én kezem az.
Mindenkiben újra
keresem magamat,
keresek rézben is
aranyat, aranyat.

Csillagokig mennék
magam megkeresni,
seholsemvolt társam,
téged megszeretni.
Valóság határán
palotát emelnék,
szívemtől szívedig
gyémánthidat vernék.

Gondban

Napsugárral hímzik a sorsom:
reggel madár,
délben kötél,
este hétsingnyi szemfedél,
ha árnyék lép rá, elszakad.

Behintem hajnallal magam:
nem bujdokolhat szüntelen
a lelke rejtelmeiben
kinek
hazányi gondja van.

Szőttes pirossal, feketével

A dolgok fáit szél tépázza,
felriad a sok gond-madár.
A lovak összebújnak fázva,
ki tudja, meddig tart a nyár?

Ki tudja, meddig tart az élet?
Ránk esteledhet hirtelen.
Irgalmat senki nem remélhet,
így hát szívedben rend legyen.

A béke olyan, mint a szélcsend,
csak a hiánya mar sebet.
Fuldoklom álmok tengerében
és minden napom rettenet.

Állhatsz-e kábán, mint az állat,
várva a bűvölő csodát,
ha a halál mellettünk vágtat,
emberszította tűzön át?

Hiába a csönd és az áldás:
a föld forró, és egyre forr.
Agyad megbontja egy kiáltás,
véred felissza a pokol.

Bársonyos mezők mosolyáért
ki nyitja fel az ereit?
Ki lesz, ki fegyvert dalra csábít,
ha már az átok nem segít?

Csikorogjanak csigolyáid,
úgy szorítsd, bajtárs, a kezem.
Hitünk kemény lesz, mint a gránit,
óvjuk a jót szerelmesen.

Fortunáta

a hajléktalan nőnek
két paplanja van
a múlt télen
megfagyott a társa
este
amikor a híd alatt
állig betakarózik
még érzi az ember
különös
fanyar szagát
ordítana
mint a kutyák a teliholdra
elálmosodik
hallja a villamos robogását
reggel van
jön a rendőr
de a két paplan
az övé

A bohóc dala

Bukfencet hiába vártok,
kézenállást nem csinálok.
Igazmondó kártya helyett
idedobom a szívemet.
S lám a szívem, mint a medve,
táncot cammog serénykedve,
meghajlik és pukkedlizik,
örül, hogyha táncba viszik.
Hogyne lenne benne virtus,
ritka most az ingyencirkusz,
hogyne lenne benne virtus,
ritka most az ingyencirkusz…

Kopott sapkát a fejemre,
görbebotot a kezembe –
fegyvert nálam ne keress:
a tarisznyám színüres!
Most vígadjon, aki gyáva,
ajtó-ablak be van zárva.
Álarcom sarokba vágom,
bús táncomat sírva járom…

Utolsó ítélet előtt

És akkor megint
elromlott a lift.
Pedig a hatodikon,
valahol fenn, a végtelenben
már galambok tanyáznak…

Álltam
a két jól megrakott szatyorral,
a lépcsők alatt,
és bizakodva
néztem fel az égre:
én Istenem,
tudom,
hogy semmi pánik,
de ígérj valami kockacukrot,
hiszen a lovaknak is,
verseny előtt…

Aztán kitaláltam:
Te, Mindenható,
megteheted,
ahány lépcsőfok,
adj még annyi évet!
S mert
a hatodik
rettentő messze van,
az első emeletig
a lépcsőket
nem is számolom!
Sőt, a többit is
megfelezem
bárkivel.

Aztán
szép csendesen
megindultam felfelé.
Eszembe jutottak
a piramisok:
mennyi élet
veszett el egykor
hasztalan,
én meg itt taposom
a sima köveket,
és már csak négy emelet,
és már csak három,
de tudod, Istenem,
ahány lépcsőfok, annyi év,
sőt, a felét
vissza is adom!

Kapaszkodtam tovább,
de mintha
az ötödikig
már nem is lett volna
olyan hosszú
a forduló…

És a hatodikon,
lerakván
a két
jól megpakolt tarisznyát,
ismét csak
felnéztem az égre:

Uram,
én megszámoltam
ama grádicsokat…
Száztizennégy
lépcsőfokot léptem.
Ne ítélj el még
engemet egészen:
ha megfelezzük,
nekem mi marad?

A városszéli fákhoz

Hiába nyújtod tenyered,
hűséges lánya
a hazai tájnak,
szegény akác,
te, cellatársam:
e rengetegben
keselyűk tanyáznak.
S te, bolond hársfa:
mézes illatodba
pólyálod
a csavargó kutyákat,
pedig a mord szél
összekaszabolja
kiscsibe-sárga,
virágterhes ágad.
A gesztenyék:
mind dali alabárdos.
A tavasznak
gyertyákkal tisztelegtek,
az őszt parittyás
fiatok riasztja.
Táncoltok zöldben,
lobogtok rőtben…
A villámhalál
megérti-e,
hogy különbek vagytok
a többinél?

1. Gergely Tamás:
   2012. május 2. 10:06

   Kerek, és egyáltalán évforduló…? A Káfé éltesse!…

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ