Mi, akik még nem voltunk iskolakötelesek, alig vártuk a sorozási napot, amikor a vár nagy bejárata előtt sárga kockakövekkel kirakott domboldal megtelt a vidám, zsivajgó tömeggel. Szekereken hozták a környező falvakból a legényeket, faládáikon ülve, kezükben a pálinkásüveggel, virágos pörgekalapokkal, óriásikat rikkantva ugráltak le, és kapták el az ott már hajnal óta erre váró cselédlányokat még egy utolsó csókra, ez aztán a szesz nyomása alatt, meg az egyre közeledő kapun való átlépés hatására sokkal erotikusabb fejleményekig fokozódott a várt szegélyező bokrok alatt. Még színesebb lett a kép, ha cigánylegény is volt köztük, őket az utolsó pillanatig ki akarták kunyerálni rokonaik a kaput őrző strázsától, mintha annak bármi beleszólása lehetett volna, hogy kit mikor visznek katonának. Ezeket egész zenészbanda kísérte s húzták, még azután is, hogy a kapu elnyelte őket akkor még teljesen bizonytalan időre és senki által sem tudott helyekre.

Ekkor jelentek meg a fekete bőrkabátos bácsik, szótlanul jöttek be a vaskapun, köszönés nélkül, be a tiltott szobába és onnan nézték végig, dohányozva, a nagyobb temetéseket. Különösen, ha valaki jelentősebb ember rokonát vagy éppen egy közismert embert temettek, hát itt voltak. Ilyenkor befagyott a ház, nem zárkóztunk be, mert zár nem volt az ajtókon, és nem is csuktuk be, nehogy rossz érzést keltsünk bennük. Mozdulatlanul Csipkerózsika-álomba merült mindenki. A bőrkabátokról jut eszembe, nekünk is volt, szülők, gyermekek egyszerre kaptuk és viseltük, míg viselhettük.

Gyárfás nagymamáról még nem írtam, mert róla sok emlékem nincs. Korán halt meg, 48-ban vagy 49-ben, nem tudom pontosan. A turbina mellett lakott saját kétszobás, kertes ügyes kis házban egyedül, számomra ismeretlen meggondolásból inkább édesanyám látogatta és érdeklődött hogyléte után, édesapám nagyon ritkán; ilyenkor levitt minket is, de százszor a lelkére lett kötve, a gyermekeket ne hagyja egyedül, a turbinapart igen közel van, s így csak annyira emlékszem, hogy a kamrájában volt egy kis fonott kosár tele rézhüvelyekkel. Mintha kincsesládára találtam, úgy csaptam le rá, de rövid volt az élvezet, mert édesapám korholása mellett – minek őriz ilyesmiket, mondtam már, hogy nem olyan idők járnak – a kertben szedtem össze, fiam, nem volt hova eldobni…Egy éjszaka aztán bedobta a turbinába. Madárcsontú, kis, összeaszott asszony volt, úgyhogy mikor ágynak esett, édesanyám kérésére felhozták hozzánk, a kapu melletti szobába. Meghalt, és ránk maradt a ház, sajnos, közben már lakottan. Nekünk kicsi lett volna, és a turbinaárok közelségének veszélye elháríthatatlan volt, hát hosszas civódás után a benne lakókkal, jóval a ház igazi értéke alatt eladtuk. A „vagyont”be kellett fektetni és itt már nem édesanyám racionális gondolkodása, hanem apám fantáziája győzött, hisz tulajdonképpen ő volt az örökös. Először is veszünk egy zongorát, a gyermekek jövőjének, műveltségének elmaradhatatlan zálogaként, s a többiből mindenki kap egy báránybőr kabátot, megszüntetve az örökös fázós téli iskolába meneteleket. A zongora (réztőkés pianínó) jött meg hamarabb s került a gyermekszobába. Miki mint legnagyobbik kapta az első leckéket Kovrig Mária nénitől, és az itthoni gyakorlást édesapám nagyon szigorúan vette. Órák hosszat hallhattuk az unalmas pamm plamm plamm plamm plemm plemm plemm plemm plemm (vagy klimm klimm)-eket Csodálkozott is édesapám, hogy Miki ezt hogy csinálja, hát mi, akik ott voltunk, láttuk, hogy az elején még a forgószéken ülve, aztán később beült a zongora alá a pedálokhoz, és onnan kifordított kézzel kalimpálta a skálát. Miki a biciklin a kormányra ült és úgy hajtott, a hegedűt a hátára tette és eljátszott bármit, neki egy görbe tükör volt az egész élet és világ. Neki volt igaza, mondanám mai eszemmel. A bundakabátok beszerzése már hosszasabb művelet volt. El kellett menni Balavásárra, mert ott volt utoljára pap édesapám, és ott voltak a bizalmi emberei, akik aztán nagy későre, húsvét után leszállították a bőröket. Szűcs még volt elég Vásárhelyen és mindegyikünknek egy-két számmal nagyobbra (hogy majd belenőhessünk) meg is varrta a kabátokat. Gyönyörű látvány lehettünk, a két szülő és a négy gyermek bundakabátosan, azt hiszem, irigyelt is minden szomszéd. A helyzet akkor súlyosbodott, amikor édesanyámat a kollégái megkérték diszkréten a legjobb barátnőjén keresztül, hogy a kabátot ne akassza a tanári szobába, mert tűrhetetlenül bűzlik. Mi otthon úgy tudtuk édesapámtól, hogy a természetes juhszag az nem bűz, és idővel ha megérnek a kabátok, elszáll a szag. Hát nem szállt el, olyannyira, hogy Réginának el kellett ásnia mind a hat cserzetlen bőrből csinált kabátot, mert már édesapám sem bírta a szagot, így a családi ház több mint fele föld alá került.

(Folytatjuk)