Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök (A kutyás úr)
Andi látja, hogy idetartanak, még érkezésük előtt kitölti a két deciliter fehérbort. „Jó reggelt, legények!” – köszön a vendég, a gazda. Márkus Sándornak hívják, a kutyáját Endzsinek („Talán Angienek” – betűzöm, mire ő: „Nem mindegy?”), aki sicu („De úgy kell írni, hogy si-cu!”), magából Kínából származik! Vigyázz, mert torokra megy, ez egy oroszlánkutya!” „Az oroszlán macskaféle, meg egy kicsivel nagyobb is.” „Ne idegesítsd, meglátod, baj lesz!”
Mit látott Andi, amikor észrevette őket, és előre kitöltötte a két deci fehérbort? Meglehetősen bizarr volt a látvány. Látta Sanyit a maga 110 kilójával (s délcegnek szánt járásával, örökké mosolygós szemével, s kicsire nyírt őszülő bajszával, szakállával), és látta a lábánál tipegő, ficánkoló Endzsit („Talán Angiet.”), a maximum 15 kilósat, a kábé 25 centi magasságút. Ugye, micsoda kontraszt? Megkérdezi: „Miért nevezel úrnak?” „Egy orosz írónak van A kutyás hölgy címmel egy elbeszélése, onnan jött az ötlet.” „Milyen fajta az a kutya?” „Fogalmam sincs.” „Biztos az is alibi-kutya!” „Miiii?” „Alibi. Arra való, hogy felszedjen férfiakat a méltóságos asszony.” „Miért mondtad, hogy is? Csak nem te is nőzöl a kutya segítségével?” „Meg vagy te húzatva? Az én koromban? Mondom az asszonynak, megyek, megsétáltatom a kutyát. Ő az alibi a kocsmázásra! Látod, hogy’ elvan!”