4. KACÉRKODÁS A POSTAMESTERNŐVEL

Az ad hoc pártgyűlés részvevői kezet fogtak afölött érzett örömükben, hogy a beszéd „Eszméjéhez” felemelkedő ötletet eszeltek ki, majd felosztották egymást közt a teendőket. Anti a párttitkár mozgósítását vállalta, Melinda a dolgozó nők meglásdi bizottságáét, Bódogra maradt a postamester. Mert, ugye, a forradalmi távirat esetében is fontos, hogy útjára bocsássák. Szükség lett volna egy negyedik bizalmira is, aki a boltosnál érje el, hogy éjjel is nyitva tartson, hadd legyen mindenki számára elérhető az Elvtárs beszédét tartalmazó brosúra, de a kényes feladatot a Győző gyerekre mégsem bízhatták. Feltételezésük szerint ugyanis a boltos ideológiailag nem fejlődött még oda, hogy egy gyerek szavára, legyen az bármennyire kommunista is, a boltot kinyissa.
Mégis ő, vagyis az öntudatos Győző oldotta meg a pártos dilemmát, a rá jellemző módon, vagyis rigmusban:

„Minek a polcokon sárguló Brosula,
Mikor a Beszédet mindenki hallotta?”

„Lám,a ‘rö’ betűt még ki se tudja ejteni – gondolta a büszke apa –, de forradalmi tisztánlátásban bennünket máris fölülmúl!”
Csak gondolta, s nem mondta ki a dicséretet, nehogy elsarlózza fia mozgalmi öntudatát, azt viszont újfent elhatározta, hogy a párttitkár figyelmébe ajánlja a fejlődő palántát. Pedig akár ki is mondhatta volna, mert a fiú hol volt már akkor… Sebtében verbuvált gyerekcsapat élén járta a falut, a kultúrházból kölcsönbe vett pionírdobon verve ki az ütemet:

„Haza Sólymai vagyunk,
Táviratot akarunk!”

A rigmus ütemére, valamint a kommunista elégtétel boldogító ízével a szájában kopogott be Bódog a postamester ajtaján. Alig kocogtatta meg az üveget helyettesítő deszkát, megnyílt az, mintha magától. Mégsem magától nyílt ki, a postamesternő tárta ki. A meglepően gyors bebocsáttatástól talán?…, kezdetben azt sem tudta Bódog, mire figyeljen? A sejtelmes mosolyra-e Vörös Berta arcán, vagy az űrlapra, melyet a lélekben mindig szolgálatot teljesítő postamesternő a kezében tartott? Mikor a kettő egybeesett, vagyis a nő az űrlapot huncutkodva a saját arca elé tartotta, akkor értette meg Bódog, hogy az „Eszme” kedvező talajra talál ebben a hivatalban.
– Vártalak – szólalt meg Vörös Berta.
Szóra mozdulat következett, mellyel befele invitálta vendégét. A barátkozó mozdulattól kibomlott pongyolája, és pipacsvörös kartonruhája kikandikált a nyíláson. Bódog pillantása még annál is lennebb merészkedett, hadd lássa, mi van a postamesternő lábán.
– Ezt hordtad a választás napján is – fogott érzelmes hangú párbeszédbe a csatos cipő láttán.
– Hát a rigmusra, amit akkor mondtam, emlékszel-e? – kérdezte kacéran Vörös Berta.
Bódogban nem fért meg a csasztuska, kibökte azon nyomban:

„Szívünk legyen a Párté,
Mindenünk a hazáé!”

– Bár tudd meg – folytatta Bódog immár prózában –, sokat tépelődtem a választások után, hogy helyes volt-e szembeállítani a Pártot a Hazával.
Berta nem tudta eldönteni, a forradalmi elmélet melyik munkásmozgalmi árnyalata bújik meg a férfi elégedetlensége mögött, ezért rejtélyesen csak ennyit ígért:
– Sebaj, fogalmazunk találóbb jelszót mi még!
Várt a férfi reakciójára, ám hogy az késett, megkockáztatta:
– Te mindig és mindenben igazi forradalmárnak bizonyultál!
Megérezte Bódog, hogy elérkezett az idő, amikor a tettek mezejére kell lépnie, megkérdezte hát:
– Feladjuk akkor a Táviratot?
Nagy adag pártos kíváncsiság is el volt rejtve a kérdésben, hadd lám, a nő megsejti-e, miről van szó, ám ezúttal sem csalatkozott:
– Ha nagy „Té”-vel gondolod, úgy éjjel-nappal nyitva áll a posta számodra! – Ezt mondta Vörös Berta, majd így folytatta: – Mindaddig, amíg – és itt a férfi ingére mutatott, pontosabban a Bódog foltokban terjeszkedő vérére, mely a Riska tehén patája által vágott sebből táplálkozott – amíg a forradalmi lobogás benned nem szűnik meg.
„Forradalmi lobogás?” Vörös Berta volt az első, aki egyből felismerte.
„Soha nem fogom ezt elfelejteni a postamesternőnek!”, fogadta meg Bódog. Hiszen még Melinda is csak vérfoltot látott benne. Igaz, hogy azonnal elfogadta magyarázatát, sőt tovább is adta azt őszinte meggyőződés formájában „testvér-elvtársának”. Úgyhogy amikor ők hárman, a kommunista sejt, vagyis Bódog, Anti meg Melinda elváltak egymástól, mindenik továbbvitt valamennyit a Bódog lobogásából. Kezet fogtak ugyanis, ahogyan azt a megyei pártbizottság lapjában látták, majd összeölelkeztek.
Azóta is egyre erősödve lobogása, a folt már a sérvéig hatolt.
„Részesítenem kell belőle az elvtársnőt is – gondolta Bódog –, aki méltán viseli a Vörös Berta nevet!”
Azzal megfogta a postamesternő kacsóját. Nem azt, amelyikben az űrlapot tartotta, hanem a másik jobbját, a szívéhez közelebb állót, kivette belőle a lobogás dátumát megörökíteni kész postai pecsétet, végül a nyitott tenyeret saját mellére helyezve adta át neki forradalmi lángolását.
Hangos gyereksereg tépte fel ekkor az ajtót, a Berta gyerekei.
– Tudod, Bódog elvtárs bácsi, megtanított Győző egy csodálatos mozgalmi versre! – kiáltotta közülük az egyik.
– „Haza Sólymai vagyunk, Táviratot akarunk!” – harsogta egy másik lelkes.
Jól ismert melegség öntötte el Bódog lapockáját, pedig a legöntudatosabb megnyilatkozás csak ezután érkezett a csecsszopó részéről:
– Ha megnövök, én is ilyen szép verseket költök, hiszen Győző a példaképem!
Bármilyen jólesett fia sikere a kommunista apának, meggyőződése kijavíttatta vele a hibás rajongást:
– Tanuld meg, te sólyomfiók, hogy példaképed csakis az Elvtárs lehet, Győző fiamra esetleg hasonlíthatsz!
Bölcs gondolat! Vörös Berta megtapsolta, majd, ha nehezen, de mégis szétválasztva rajongó két tenyerét, azzal, melyet a Bódog forradalmi lobogása ért, a telefon felé mutatott:
– A vonal végén a párttitkár elvtárs…
Kihúzta magát Bódog,bár még kézbe sem vette a kagylót. Szabadon maradt kezével pedig olyan mozdulatot tett, mint aki pártkönyvecskéjét keresi a szíve fölötti kabátzsebben.
-– Saját fülemmel hallottam most már, Bódog elvtárs, lelkesedésed, melyről különben Anti elvtárs is beszámolt – így kezdte a párttitkár a szöveget, úgy, ahogy a meglásdi szervezet gyűlésén szokta, vagyis megtisztelte a megfelelő ünnepélyességgel a lángoló szívű kommunistát. – Tudd meg – folytatta –, ez üzenetem lényege, hogy a falu pártszervezete, melynek én titkára vagyok, s mely magába tömöríti, mint tudod, a megleszi traktorállomás párttagjait is, felkarolja a kezdeményezésed!
Hallotta Bódog vére lüktetését. Semmi akadálya hát a táviratnak! Sőt, egész Meglásd, továbbá Meglesz nevében fogalmazhatnak! Micsoda kiszélesedése ez a forradalmi indulatnak!
Végezetül a párttitkár a következőket mondta:
– Legyen Távirat nagy „Tö”-vel, magam is ezt vallom: legyen, csakhogy szervezett formában. Vagyis összehívunk egy távirat szövegező rendkívüli pártgyűlést.
Ennél nagyobb örömet és megelégedést, bár érte aznap éppen elég, Bódog még nem érzett. Igaz, hogy tulajdonképpen egy másik nap volt már, hajnal tehát, bár ennek nagyobb fontosságot nem tulajdonított. Mit számít az? Hiszen az Elvtárs történelmi jelentőségű beszéde maga az új időszámítás!

Következik: 5. BÓDOG ÚJABB MEGVILÁGOSODÁSA