Átestünk minden kötelező gyermekbetegségen, de úgy emlékszem soha sem egyszerre, sorba adtuk át egymásnak. A kötelező oltások beadása is kisebb színház volt. Miki veszekedett az orvossal, édesanyámékkal, hogy neki hagyjanak békét, neki nem kell, s mire befejezte a tirádákat, a tűt már ki is húzták. Pista, mint a húsvéti bárány, odatartotta a karját, vagy fenekét, mikor hova adták, félre nézett s szótlanul (talán még azt is mondta, hogy köszönöm), és ment vissza a könyveihez. Én voltam a hős, nekem látnom kellett a tűt (mazochizmus?), és összeszorított fogakkal élveztem a dicséreteket. Márika bőgött, ő volt a leányka s a legkisebb, bőgött előtte, közben és utána, míg apám ölbe nem vette és… gigyigugyitralalalala. Ha valamelyikünk ágyban fekvő beteg lett, a nagyszoba ajtaja nyitva maradt, édesanyám hallani akarta a szuszogást a gyermekszobából, kétóránként bejött szép csendben s homlokunkra tette a kezét, cserélgette a borogatást, s ha tényleg komolyabbra fordult a dolog, akkor maga mellé vett az ágyába, istenem, ezért érdemes volt betegnek lenni. Napközben Réginára maradtunk, aztán jött a soros gyermekorvos és ellátott. Míg olvasni nem tudtunk, a Három kicsi lakatot kaptuk az ágyba játéknak, jaj, ezeket a lakatokat nagyon ki kellett érdemelni és el ne rontsuk, pedig csak játék meg emlék értéke lehetett. Akkorák voltak, mint amiket ma a repülőkofferekre tesznek, az egyik háromszögű, a másik kettő négyszögű, de ott is egyik lekerekített sarkakkal, élekkel, a másik klasszikus nagy kincsesláda lakatjának zsugorított mása, s mindegyikhez 2-2 pirinyó kulcsocska. Hogy ezekkel a lakatokkal mint lehetett órák hosszat eljátszani, az mára már rejtély, de hol kettesével, hol hármasával zártuk össze s nyitottuk, vagy csak a becsukott tenyerünkben szorítottuk a féltett kincset. Szüleink sohasem voltak betegek, helyesbítek, édesapám mindig az volt, egy szörnyű baj árnyéka vetült rá, és a szimptómák már jelezték, hogy hamarosan bekövetkezik. Órákon át részletezte édesanyámnak e belső jelzéseket. Állandóan figyelte magát, s a legapróbb jelre is a legrosszabbra következtetett. Balkeze hüvelykujja állandóan jobb csuklóján (néha fordítva), számlálta a pulzust, és sohasem jöttek egyforma ütemek, sőt ki-ki maradt, ha visszatartott lélegzettel ijedten mérte, mindennap újabb panaszok voltak, és édesanyám halálos komolyan vette mindegyiket, volt vigasztaló szava, jótanácsa, mindig együttérzett vele, azt hiszem, ő pszichésen át is esett mindazokon a bajokon, amiket édesapám elképzelt magán.

Menjünk ki a házból, kiránduljunk a Lavotta tetőre a vásárhelyi, hatvan évvel később látott Matmatába (ez nagy turisztikai látványosság a Szaharában, egész város a föld alatt, középen egy kb.ötméteres átmérőjű és négy méter mély lyuk, ebből nyílnak vízszintesen a szobák, még a legforróbb napokon sem emelkedik 22 fok fölé itt a meleg). A vályogba ásott lyukak pléh- meg kartonfalai mindenütt, középen egy alig tízcenti mély árok húzódott végig a telepen, tele emberi és állati fekáliával, ételmaradék nem volt, olyan ott nem létezett, dög és penészes, máshonnan kidobott maradék itt fogyasztókra talált. A Lavotta tető a Szent György tér alsó sarka és a nagyklinika felé eső oldalt uralta, közel száz putrijával és megszámlálhatatlan sok purdéval. Mint iskola, a négyes (később hetes, vagy fordítva) de mindenesetre oda tartozott, ahol mi is elkezdtük az írás, olvasás, számolás tudományát, így több osztálytársam révén szabad bemenetelem volt a máskülönben teljesen zárt és életveszélyes zónába, így korán megismerkedhettem a szabadszerelemmel, ha nem is résztvevőként, hanem mint néző. Majdnem mindennapos volt, hogy a berúgott párok a sárban fetrengtek, és a többiek botokkal piszkálták, biztatták vagy szidták az éppen üzekedőket. Édesanyám órát tartani ment az öt bébe, a teremben csak három stréber volt jelen. A kérdésre, hogy a többiek hol vannak, jött is a válasz: Rózsikánál a Lavotta tetőn. Az órát meg kellett tartani, a tető közel volt, édesanyám vette a bátorságot és utánuk ment. Már messziről lehetett látni a sorban álló gyermekeket, az egyik lepedővel lezárt ajtajú kutyiló előtt. Hát ti mit csináltok itt? Várjuk, hogy kijöjjön az úriember! Rózsika a gyermekeknek banikért (de lehetett gombbal is fizetni, mint a templomi perselybe) árulta az örömöket, az úriemberek már lejekkel fizettek.

Ha megjött a nyár, akkor megkezdődtek a fürdés örömei. Fürdött az egész város, egy zárt kaszt uralta a Ritzet, ez az örök fiataloké volt, úgy ötventől felfelé, nagyban mentek a römi és a kártyajátékok különböző változatai, ide mi soha nem mentünk, messze is esett tőlünk, meg nem is vonzott. Aztán a víkendtelep, ez akkor az evezősöké, no meg a vállalati vagy magán hétvégi házak tulajdonosaié volt, később Géza bácsi jóvoltából, aki akkor már a tartományi mezőgazdasági bank igazgatójává nőtte ki magát, otthonosan járhattunk. A cementlapok a nagy vagányok, bohémek, írók, költők, sütkérező és magamutogató színpadával csak későre fogadott be bennünket, a hétfák (akkor már csak négy volt meg belőlük) a halászok, családok, népség, katonaság, fürdőzők és flekkenezők kedvenc kiránduló helye volt. A turbinastrand vagy „vojincastrand” a liget mellett volt, ahogy úszni megtanultunk, gyakran látogattuk, de nem a fürdőmedencéért, hanem mert öltözőkabinok, pontosabban vetkőzőkabinok voltak a megfelelő helyeken fúrt leső- lyukakkal, és a strandról ki lehetett mászni a turbinagátra, s mivel ez mindenki által tiltott volt, fürtökben lógtunk rajta tíz-tizenkét éves suhancok, ugrottunk fejest, hasast, ki ahogy érte. A családi fürdőhely a gát alatt talán a mai nagy strand melletti részen volt, nem túl közel a gáthoz, mert ott mély volt a víz és örvényes, elég távol az úttól, ahol a kavicshordó társzekerek állandóan felkavarták a tiszta vizet, de még elég közel, hogy a rakodást, majd a sűrű ostorozás kísérte marton való kikapaszkodást végignézhessük. A víz valamikor lesodort egy öles farönköt és keresztbe zárta a Maros egyik ágát. Normális vízállásnál egy kis szigetet ölelt körbe a folyó. Ide feküdt be édesapám és órákat csurgatta tarkójára a hűvös vizet, meg lebegett a kövek felett, mi ha nem a magas martot spricceltük, ami pár perc múlva mindig beomlott, úszni tanultunk a térden fölüli vízben, vagy kikerestük a parton a forrásnak tűnő ivóhelyeket (soha semmi bajunk nem volt ettől a víztől). Úszni is itt tanultam meg, édesapám rávezetett a lényegre, hogy nem kalimpálni kell, hanem helyesen szuszogni s akkor a víz fenntart. Már az első nyáron kutya- úszásban a rönk fölött is gyakorolhattam az új tudományt, először csak annyira mély vízben, hogy a kezem úszás közbe érte a köveket, aztán egyszerre elváltam a biztos talajtól és úsztam, a többi már könnyű volt. Ha elunta a tarkóhűtést édesapám, hát rákásztunk. Roppant izgalmas vadászat a parti kövek alatt meghúzódó, és mindig az ollóikat fenyegetően maguk előtt tartó állatokat összeszedni, édesapám rutinosan nyúlt be és húzta elő őket, mi először bottal kipiszkáltuk, majd hátulról csaptunk le rájuk, s a kétségbeesetten farkukkal, ollóikkal csapkodó zsákmány zsákba került, otthon élve beengedtük a fövő vízbe, míg pirosak lettek, és ettük a csirkehúsnál is finomabb farok- és ollóhúst. Tele volt a Maros rákokkal meg a olyan fekete kagylókkal (Vénusz- kagyló) amit akkor felrugdaltunk, s most nehéz pénzért ínyencfalatokként vásárolom a sok- csillagos vendéglőkben. Külön élvezet volt a gát párkányán merítőhálóval álló halászokat nézni, nem volt üres merítés, a kérdés csak az volt, hogy lesz benne húsz kilónál súlyosabb harcsa, nem egyszer voltunk tanúi hetven, sőt száz kilós fogásnak is, erre összeszaladtak és közösen emelték a hálót, vigyázva, nehogy elforduljon s a „bálna”újra eltűnjön a gát alatti gübőkben. Emlékszem egy nénire is, mindennap kihozta nyomorék gyermekét a napra, és szüleim dicsérték a torzszülött jó színét. Nagy kivétel volt, mert akkoriban sötét, ablaktalan szobákba zárták a család „szégyenét “. Sokáig nem élvezhettük ennek a helynek az előnyeit, mert megkezdődött az új strand építése. Mi először megpróbáltunk a túlsó parton kialakítani egy törzshelyet. A rengeteg tehénlepény annyi roppant csípős legyet vonzott oda, hogy képtelenség volt pár percnél tovább ott lenni, itt egyszer egy bika is ránk támadt. Vettük ruháinkat, fejünk felett magasra tartva, egymás kezét fogva állandó félelemben, mert mi lesz, ha leengedik a gátat, visszajöttünk a régi oldalra, ide, oda, de törzshelyünk többé már nem volt. A gát leeresztése, ha ott fürödtünk, Damoklész kardjaként lebegett felettünk annak ellenére, hogy évente ha kétszer leengedték az egy nagy és négy kisebb zsilipet (hogy mikor csinálják, sohasem lehetett tudni előre) mindig, futótűzként ért hozzánk Hogy le van eresztve a gát, s futott mindenki zsákokkal, kosarakkal, mert térdig jártunk a halakban a gát felett. Máskor élveztük a nagy zsilipen a fatönkök, tutajok leúsztatását. Azóta is felejthetetlen gyermekkorom orkánja, amikor a víkendtelep-marosi fürdőkor tényleg derült égből lecsapó villámok túlvilági fényében, a szél fergetegében azonnal kiparancsolt a vízből édesapánk, s a híd alá húzódva halhattuk, ahogy a bútorgyár pléhtetejét felcsavarta és a kerítésen belül, mint szállításra kész terméket elhelyezte a vihar. Milyen kellemes volt a szél, s főleg a villámok elülte után zuhogó esőben fürödni a most már a levegőnél négy-öt fokkal is melegebb Marosban. Utána gyorsan haza, ekkor még nem hordtunk magunkkal törülközőket a strandolásra, megszáradtunk mi a napon ingyen, s ha esőben kellett hazamenni, hát futottunk, hogy ne hűljünk ki, otthon már várt édesanyánk, először fejünket, hajunkat, majd egész testünket szárazra dörzsölte, melegre, utána neki- ülhettünk a fejedelmi uzsonnának: óriási szelet zsíros kenyér, kilós paradicsom és húsos gogos volt. Ha otthon kapott el a nyári eső, műanyag fóliákból sátrat csináltunk az udvaron, bebújva élveztük, hogy kopog a fejünk felett, figyeltük, mikor jönnek a nagy buborékok a lehulló cseppekkel, jelezve a zivatar hamaros végét.
Volt egy nyár, amikor az eső után rengeteg apró béka lepte el az utcát. Hol kaphatta fel ezt a hordát a szél?

(Folytatjuk)