5. BÓDOG ÚJABB MEGVILÁGOSODÁSA

Előzmények: Bódog gondolatait az elvtárs Beszéde köti le, ám Riska patája kommunista éberségre inti. A lakásban Melinda, Bódog felesége a boldogságtól párás szemmel biztatja, hogy fogalmazzanak ünnepi táviratot az Elvtársnak. Bódog feladata lesz a távirat dolgát megbeszélni a kacér Vörös Bertával, akinek nemcsak a neve, hanem a lelke is vörös…

A távirat szövegező pártgyűlést éppen Bódog forradalmi ötletének kivitelezése végett hívták össze, első napirendi pontjánál mégis ö, vagyis pártkönyvecskéjének hiánya okozta a nehézséget. Melindával egész este talpon voltak, sőt azután is kommunista meggyőződésük szolgálatában állottak, így hát nem maradt idejük vörös könyvecskéjükért hazaszaladni.
– Éberségünkből nem engedhetünk! – kötötte mégis az ebet a karóhoz Felszegi Jóska, akinek kedvenc kérdése tagfelvétellel kapcsolatosan éppen az idevágó 13-as számú volt:
„Részt vehet-e a közgyűlés munkálatain az a párttag, aki nem mutatja fel a tagsági könyvecskéjét?”
No de a párttitkár feltalálta magát. Bódogra meg Melindára, vagyis forradalmi lázban égő két elvtársára mutatva felkiáltott:
– Tagsági könyvvel kell-e bizonyítania hovatartozását annak, akinek meggyőződése a szíve fölött lobog?
Nem volt egészen szabályos, amit a párttitkár tett, viszont a Bódog ingén szélesen bimbózott a vörös rózsa, s jutott néhány szirom abból a Melinda mellére is. Úgyhogy Felszegi Jóskának meg kellett hajolnia a virágzás előtt.
Ha könnyebbnek nem is, a folytatás még éberebbnek bizonyult. Éles eszével ugyanis az állatorvos az első minutában felismerte a szakadékot, mely a szándékot a gyakorlattól elválasztja.
A „Távirat” „táv”-járól állította határozottan, hogy alkalmatlan, ugyanis ők éppen hogy közel érzik magukat az Elvtárs beszédéhez, márpedig a tervezett szöveget „neki magának”, vagyis az Elvtársnak küldik.
Ilyen komoly ellenvetésen egy ünnepi távirat meg is fenekledhet, amennyiben szabad használni ezt a „hátsó” kifejezést a rendkívüli pártgyűléssel kapcsolatosan. Minthogy azonban a meglásdi pártszervezet nem valamit meggátolni, hanem létrehozni jött össze, kínálkozott máris az áthidaló megoldás.
Ha nem megy az állatorvosnak, majd a sintér segíti meg–alapon a higgadtságáról híres Nyúzó azt ajánlotta, hogy egészítsék ki a távirat megjelölést egy pontosítással, melyben falujuk neve is szerepel, meg a párt is. Előnye ennek Nyúzó szerint több is lenne:
– Egy, elvtársak – szónokolt a sintér –, hogy felhívjuk a figyelmet Meglásdra, kettő, példát statuálunk forradalmiságból, hááá-rom, rámutatunk, hogy a távirat a Pártnak megy. Három bőrt húzunk le tehát egyetlen táviratról!
– „Meglásd a Pártnak”? – vörösödött el a párttitkár. – Nyúzz már magadnak, sintér elvtárs!
Ekkor meg Dúc elvtárs, a pék bizonyította be, hogy a távirdászoknál szolgált. Azon lisztesen beköpte, hogy amennyiben a „sürgöny” szót használják a „távirat” helyett, „mindennemű félreértés elkerülendő”. Nem értetette ugyan, milyen a „minden nemű”, továbbá az „elkerülendő” is csak két részletben jött ki a száján, ám azt akarta, hogy hallják, megrendelte ő a párt elméleti lapját.
– Ennyi? – töprengett a párttitkár. – „Sürgöny”? Ilyen pucéron útjára bocsátanád? Hol van ebben a forradalmi lobogás?
– Világos, elvtársak – szólalt fel végre Melinda, talán nem mellékesen elv- meg hitestársa annak a Bódognak, akinek a „Forradalmi Ötletet” köszönhették. – Világos, hogy amennyiben a Beszéd szellemében kívánunk eljárni, és egyre távolabbra, mivel az új horizontokat nyit forradalmi lobogásunknak…
Érezte mindenki, hogy a pártgyűlésen új szellők fújnak, hogy történt valami szervezetük életében, mely megegyezik a „Beszéd” szellemével, vagyis egy új korszak kezdődik.
– Eme új horizontunkban – folytatta Melinda – átértékelődve, minden új értelmet s azzal együtt megnevezést kap. A régi és elavult „távirat” helyett nevezzük sürgönyünket „forradalmi fogadalom”-nak!
Megtapsolták Melinda elvtársnőt. Majd meghányták-vetették javaslatát, vagyis azt kiegészítve nevezték el lelkesedésük kommunista hordozóját végül a következőképpen:

ünnepi sürgöny-távirat Meglásd a párt
forradalmi fogadalom

Örömében, hogy a kátyúból kikászálódtak, Anti ennyit még hozzáadott:
– Nagy „Pé”-vel!
S mivel a tagság a „fő” forradalmi betűrímbe annyira beleragadt, hogy nem akarták sehogysem megérteni, mit mond, magyarázólag bekurjantotta:
– Nagy „Pé” a Párt!
Nosza, több sem kellett a gyűlésre nem a szabályzatnak megfelelően beengedett Győzőnek! Így kotnyeleskedett az igazi párttagok dolgába:

„Írjuk Meglásdot hibásan ‘zsé’-vel,
Minthogy a nagy Pártot kis ‘pé’-vel!”

A váratlanul született rigmusra ujjongva tapsoltak felszegiek meg alszegiek, a sintér meg a traktoristák. Mindannyian érezték, hogy az indulatokat feledtető szünetre szükség van a nehéz napirendi pont előtt. Merthogy egészen az ünnepi távirat szövegéről sem feledkeztek meg.
S nem lettek volna ők meglásdi párttagok, harcos kommunisták, hogyha alábbhagyott volna forradalmi lendületük. Dehogyis hagyott alább! Bizakodva állapította meg ezt Bódog, aki a gyűlés első felében visszafogta forradalmiságát, csakhogy mentől elébb rátérjenek a tulajdonképpeni témára.
„Lángoló felhívás a Beszéd!”, hangzott el az első szövegterv, amit többen is kritizáltak, mondván, hogy havasesőben nem lángolhat; márpedig kint esett. „Forradalmi odaadás”, ez ellen meg azt hozták fel, hogy rádióban hangozván el a beszéd, nem lehet tudni, ki adott oda mit kinek…
A párttitkár ösztönzésére, hogy azért a meglásdiak saját magukat se hagyják ki a szövegből, hisz a megnevezésben olyan szépen benne vannak, a felszegiek azt ajánlották, hogy a meglásdi kommunistákra érvényes jelzők közül legalább az „elszánt” szerepeljen. Amin viszont az alszegiek csupán mosolyogni tudtak. Mintha ez bujkált volna mozgalmi bajszuk alatt: „Lám, a kézműves felszegiek azt sem tudják, hogy úgy el lehet szántani a földet, mint elszabni a drága szövetet”. Ezzel szemben ők a „mélyenszántó” minősítést ajánlották, ám a tanári kar nyelvhelyességre kényes része ellenezte, hogy az Elvtárs gondolatait tudatlanok a meglásdi agyagba tapossák.
– Ehhez mit szóltok, elvtársak? – próbálkozott ekkor a postamesternő. – „Egyemberként követjük a kijelölt úton!”
Fájt Bódognak, hogy Vörös Bertát lehurrogták, azt viszont el kellett ismernie, hogy „egy” igen kevés, inkább a „sok”-at kell kidomborítani. Ráadásul olyan kicsengése lehet a félresikerült jelszónak, mintha a meglásdiak útonállók lennének. Pedig hogy szerette volna, hogyha a postamesternő talál rá a helyes megoldásra! Elég lett volna hozzá, hogyha ugyanaz a kommunista tisztánlátás jellemzi, mellyel elsőként ismerte fel, hogy a vérfolt a mellén az ő, vagyis a Bódog forradalmi meggyőződése. És nem a Riska tehén rúgásának a következménye.
A Riska? Mi mindent köszönhet annak, hogy akkor őt megrúgta! Rájött volna-e különben, hogy az Elvtárs szavai nem az istállóba valók? Hogy nem elég a Felszegen lobogni tő1ük? Végső soron a Riska patanyoma vezette el őket a kisebb pártsejt mozgalmi együttlétére, annak a rúgásnak a kicsúcsosodása a táviratszövegező gyűlés!
A Riska? Hát bizony róla megfeledkezett. Mivel haza azóta sem sót nem kapott a Riska, de meg enni se, s meg se is fejte senki. Mozgalmi révületében Bódog látta magát, amint jóvátéve hibáját, hajtja a bőgő állatot a nagydarab kősó felé. A tudatlan állat meg a tőgye felé legyint, bár Bódog ezt kiáltja:
– Előre!
Nagy csend állt be. Annak a felismerésnek az előszele némította el a gyűlésen résztvevőket, hogy igazi forradalmi sugallat eredménye a közöttük bombaként robbanó szó.
– „Előre!” Kitűnő, Bódog fiam, megvan a szöveg: „A Tézisek szellemében előre!”
Megvan a távirat szövege és ő maga alkotta meg! Lángolt Bódog, mint ingén a vörös folt, mely a gyűlés végéig egészen a nadrágszíjig terjedt. Ugye, hogy hiába áskálódott Felszegi Jóska! Pártkönyve ugyan nem volt nála, megmutatta mégis, hogy forradalmi lelkesedésben nem adja alább!

Következik: 6. BÓDOG MOZGALMI MELLE