Szegről-végről rokonom.
Fiatalember, de meg sem látszik rajta: édesapja halála, bátyja halála, a válás, a gyomorműtét, délceg alakját megtörte, barna hajába ősz szálakat parancsolt, biztos, határozott lépéseit ingoványon járóéhoz tette hasonlatossá.
Az ingovány – olvasmányokból, filmekből tudom – lehúzza a beletévedőt.
Ő még a lápon felül van.
Akkor is imbolygott a lába, amikor engem hazatámogatott. Úgy látszik, az én lábaim gyengébbek. (Jaj, az ingovány!) Hazakísért és én „hálából” megígértem, hogy írok róla. Éppen most törlesztem adósságomat.
Sándornak hívják. Aki ismeri – azok pedig vannak szép számmal –, csak Sankónak ismeri.
Találkozni lehetett vele bálokon, amikor gitáros volt, szórakozóhelyeken, amikor vendéglátós, a KTSz-ban, ahol esztergályosként dolgozott, a Tápió, a Zagyva partján „horgász” korában.
Manapság újszászi „törzshelyemen” találkozgatok vele.
Mesél életéről. Nem exhibicionista módjára (mint oly sokan közülünk), de őszintén.
Büszkén beszél lányairól.
Tapintatosan volt asszonyáról. (Ekkor sokáig néz maga elé, én nem kérdezem.)
Szeretettel beszél édesanyjáról, bánattól cserzett hangon halottairól.
Noszalgikusan vétkeiről.
Kendőzetlenül sorolja olyan cselekedeteit is, amelyeket véteknél súlyosabbnak ítél.
Mondja, mondja, mintha diktálna, pedig aligha tudja, mi kerül a szövegbe.
Talán megérti hallgatásomat, így szól:
– Írjál nyugodtan bármit, Karcsikám, csak igaz legyen! Hadd maradjon belőlem legalább ennyi, ha meghalok!
Ó, emberi hiúság! Dőre vágya a „halhatatlanságnak”! És az „írói” etika, az smafu?
Nem, barátocskám, nem írom le a teljes nevedet!
De (sovány) vigaszul háromszor megismétlem: Sankó, Sankó, Sankó.

/Ú. H./

1. Gergely Tamás:
   2012. május 11. 10:08

   Egy rokonszenves kisember egyenes derékkal?