2012. május 9-én hajnali 5 óra 20 perckor egy sok éve elhunyt kedves nőismerősömmel álmodtam. Díjat neveztek el róla „de én még életében kitüntettem figyelmemmel”. Ehhez a gondolathoz két verssor tapad:

„Ó, mért szerzek én is aranyat
egy mit sem sejtő délelőttön?”

Megébredtem pár percre, majd amikor visszaaludtam, — 5 óra 43 perckor — azt álmodtam, hogy lottózom, miközben két verssor motoszkál bennem:

„… aztán megfogták, kinek városán
most utazik át ismét egy segéd.”

Pont. Semmi „és”…

Hirdetik magukat az utazási irodák, de énünk közepébe nem utazunk soha. Nem tudjuk, honnan kerül belső ösvényeinkre patkószeg vagy banánhéj.

Budapest, 2012. V. 11(-12).