6. BÓDOG MOZGALMI MELLE

Előzmények: Bódog gondolatait az elvtárs Beszéde köti le, ám Riska patája kommunista éberségre inti. A lakásban Melinda, Bódog felesége a boldogságtól párás szemmel biztatja, hogy fogalmazzanak ünnepi táviratot az Elvtársnak. Bódog feladata lesz a távirat dolgát megbeszélni a kacér Vörös Bertával, akinek nemcsak a neve, hanem a lelke is vörös… Bódog  nem viszi magával a pártkönyvét, majdnem lemarad a szövegezõ gyûlésrõl, ám megmenti a vérfolt a mellén, forradalmi lelkesedése. A Riskát nincs aki megfejje, Anti szerint pedig nagy „P” a Párt.

– Kiütött rajtad kommunista meggyőződésed? – kérdezte a mellben továbbra is vérző Bódogtól a párttitkár.
„Kiütött”?
Nem tudta Bódog, hogyan értse a kérdést. Vegye viccnek, mintha csak a gyűlésen megkezdett kedélyeskedését folytatná a titkár elvtárs? Sértésnek talán? De hiszen nem azért vonultak félre a pártszékház ideológiailag csöndes zugába, hogy ilyen alapon sértegesse!
Mert igaz, amit mond, viszont a megfogalmazás…
– Megjelent rajtam… – próbálkozott Bódog nagy adag mozgalmi reménységgel hangja remegésében.
– Hát persze – javított a stílusán beszélgetőpartnere – nem kiütött, nem csömör az, isten ments, vagyis ne adjunk tápot a klerikális reakciónak! Előtör a múltamból, tudod, a szervezetlen paraszt mentalitása.
Mentegetőzve mondta ezeket, majd új szögből közeledett a témához: -Az Anti feltételezését, miszerint a szomszédasszony kertjében ért volna a baj, mellőzöm, hanem hogy a Riska megrúgott…?
Nézte Bódog a párttitkárt, ezt az érett gondolkodású embert, akit akár apjának is nevezhetett volna.
„Mit akar tulajdonképpen? gondolta. – Az a véleménye, hogy nem tudok bánni a tehénnel, rossz gazda vagyok, vagy hogy miért hallgatom a Beszédet az istállóban?”
Nem tudta leolvasni arcáról gondolatát, ezért felnézett rá. „Mit tesznek az évek, a gyakorlat, mennyi verifikáláson kellett átesnie, hogy engem ennyire megforgat!”
– Megrúgott – bökte ki végül Bódog a párttitkárnak. – Megrúgott, viszont a Beszédet a rúgás előtt hallgattam. Nem kétséges tehát, melyik jelentkezett elsőnek. Az ügynek elkötelezetten úgy foglalhatom össze, hogy az Elvtárs történelmi jelentőségű Beszéde kiváltotta kommunista meggyőződésem külső megnyilvánulását. Hogy ezt így kimondta, megnyugodott. Örvendett annak, hogy úgy döntött – a párttitkár elvtársnak tartogatja bizonytalansága megvallását: – Hogyan teszek helyesen? Ha másnak is elmondom, vagy ha kettőnk titka marad: az enyém meg a párté?
Riska rúgása bizony, fogas kérdésnek bizonyult. A párttitkár is latolgatott csupán:
– Propagandának jól fogna a te mozgalmi melleden megjelent forradalmi lelkesedésed. Azt viszont nem tudhatjuk, nem állítja-e a klerikális reakció a maga szolgálatába a te lobogásod? Nem leszel-e „meglásdi csoda”? Nagy „Csé”-vel…
Bódog megijedt a párttitkár szavaitól. Hiszen ő csakis a párt véleményét kérte ki, hogy a polgári kivagyiság káros hatásával ne legyen illethető, s azért főtt agya, hogyan terjeszthetné ki a többiekre meggyőződése megnyilvánulását. Melinda meg Anti, ugye, azonnal elkapták a vele való ölelkezésnek köszönhetően, Vörös Bertának a tenyerére osztott belőle, s a korai pártgyűlést megelőző szunyókálásával bizony több padot is összemázolt. De hogy ő a klerikális reakció malmára hajthatja a vizet a vérével, hát arra még félálomban sem gondolt.
Imádta a párttitkárt éberségéért. Csöndes öröm öntötte el, tudta, hogy jó kezekben van a párt ügye Meglásdon. Örömétől pedig egyre jobban lüktetett a vér a sebe körül, vagyis kommunista meggyőződése lapockája fölött megélénkült.
Őszinteségében ettő1 Bódog még tovább ment, mint azt korábban tervezte. Olyan dolgokat mondott el hirtelen felbuzdulásában, amelyeket nemcsak Melindának, de még magamagának sem vallott meg.
– Az gyötör, párttitkár elvtárs, hogy mozgalmi megvilágosodásom minduntalan a Riskával kapcsolatosan következik be.
Megállt, hogy lássa, rájuk dől-e a székház, hogy a titkát kimondta. Hogy az nem következett be, folytatta sebe mélyítését. Nem az oldalán tátongót, hanem azt a láthatatlan belsőt.
– Helyes volt-e a Riska rúgásától ráébrednem, milyen könnyen elhibázható a Beszéd rögzítése lakunkban? Elvszerű volt-e az istállóban elhatározni, hogy Antit mozgósítani fogom?
És ekkor rá kellett újból jönnie, hogy csakis a tehén löki előre a gondolatait. Frissen fogant fogadalma ugyanis így hangzott:
„Az Elvtárs Patyolat Szavait ezentúl nem hurcolom be az istállóba! Beküldök fejni mást, eladom, ha kell, levágom Riskát. Mit számít az a kevéske tej, ami Melinda munkából való kimaradása után betevő falatunk?!”
A párttitkárnak meg így folytatta a gyónást:
– Azt szeretném, ha az Elvtárs Szavai igazítanának el a világ dolgaiban, nem a Riska!
A párttitkár egyre nyugtalanabb lett. Nem tudta, hogyan csendesítse le a magát mindinkább a végletekbe lovalló Bódogot. S mint ahogyan a Riska érzi meg a határozatlan kezet, sejtette meg Bódog a párttitkár tétovaságát.
„Csak azt ne hozza elő – könyörgött magában -,hogy a tehén szent’!” Gyerekkorára gondolt, a szülői házra, az ott tanult, s évek múltán is felbukkanó intelmekre.
„Legyen még most az egyszer elvhű, maradjon meg párttitkárnak!” Érezte, nem tudna megbocsátani apjának, ha ezúttal a mozgalmi kérdést oda nem illő személyeskedés szintjére fokozná le. S mert úgy könnyebb volt neki, előállt egy szívéhez közel eső párhuzammal: Hogy lefokozzák a Riska tejét is, amikor a csarnokba beadja!
– A Riska! Mi lesz a Riskával?
Kitört belőle a kiáltás, bármennyire nem akarta… Szégyellte magát. Fegyelmezetlennek mutatkozott a párttitkár előtt, aki egy pillanatig, s csakis, csakis az ő, a Bódog hibájából, újra az apja volt. Forradalmár akart lenni, kitört belőle mégis a paraszti mentalitás. Mit sem törődött azonban Bódog szavaival, mármint a kiáltásban megfogalmazott és meg nem fogalmazott magánproblémákkal. S abból, ahogyan Bódognak korábbi, a köz érdekeit érintő sebére gyógyírt talált, meglátszott, hogy nem mai csirke a titkár.
– A pártinstruktor…. – kezdte; hatásos szünetet tartott. – Végső soron tehát a Párt… – így folytatta.
– Nagy „Pé”-vel – kapcsolódott bele a megkezdett gondolatba Bódog, s ettől tulajdon fia jutott eszébe, annak mozgalmi rigmusa, mely Anti kurjantását – „Nagy ‘Pé’ a Párt!” – ráncba szedte. Újfent elhatározta, hogy még aznap a párttitkár elé terjeszti fia forradalmi továbbképzésének az ügyét.
– Nem tudok én neked választ adni, Bódog fiam, – szólalt meg újra a titkár, szelíden ölelve át szavaival a meglásdi kommunista csodát – azt viszont ígérem, hogy a megyei instruktornak beszámolok róla.
Az ő válaszából egészen biztosan kiderül, hogyan vélekedik a Párt a te forradalmi lobogásodról az ingeden.
Ez az érv hatott.
Megnyugodott Bódog újra. Hiszen akkor lelkesedése az Elvtárs által megnevezett tézisek keretén belül fog folydogálni a továbbiakban. Alig hallotta meg nagy nyugalmában a kérdéseket: azt, hogy ki feji meg a Riskát, ki ad a Győző gyerekre tisztát? Mindezeket nagyon mellékes szempontoknak tartotta, melyek eltörpülnek a beszéd történelmi jelentősége mellett. Kitapogatva mellén a sebet, úgy érezte ,hogy forradalmi lobogása azóta sem szűnt meg, bizakodva tekintett éppen ezért az új kommunista horizontra.

Következik: 7. A HÁTÁN IS…