7. A HÁTÁN IS…

Előzmények: Bódog gondolatait az elvtárs Beszéde köti le, ám Riska patája kommunista éberségre inti. A lakásban Melinda, Bódog felesége a boldogságtól párás szemmel biztatja, hogy fogalmazzanak ünnepi táviratot az Elvtársnak. Bódog feladata lesz a távirat dolgát megbeszélni a kacér Vörös Bertával, akinek nemcsak a neve, hanem a lelke is vörös… Bódog  nem viszi magával a pártkönyvét, ezért majdnem lemarad a szövegező gyűlésrõl, ám megmenti a helyzetet a vérfolt a mellén, forradalmi lelkesedése. A Riskát nincs aki megfejje, Anti szerint pedig nagy “P” a Párt. Eközben Bódog ingén nő a vérfolt,  viszont eszmei eligazításért a megyei instruktorhoz fordulnak.

Már messziről lobogtatta az instruktor az újságot. A megyei pártbizottság napilapját, a Vörös Csillagot. Ahogy hallótávolságba került, ezt rikoltotta:
– Megjelent a fiú verse, Bódog elvtárs!
Meg se látta Bódog az aláírást, elég volt szemének a versbe szedett szöveg látványa, menten könnybe lábadt. Igaz, megpróbálta fegyelmezni magát, vagyis küzdött az apai öröm megnyilvánulása ellen, azt akarta, hogy lelkesedése az ifjú forradalmárnak szóljon, ne a fiának. A párt győzelmét látta ugyanis Győző fia eredményében. Azt képzelte, hogy az Elvtárs útmutatásai szökkentek szárba, az ő forradalmi lelkesedése testesült meg a másodikos pionír szavaiban.
Míg könnyei felszáradására várt, a következőket mondta a megyei instruktornak:
– Mindent megteszünk az ötéves terv nevelési feladatainak megvalósítása érdekében. Az elért eredmény pedig elsősorban nem a mi fáradozásunk, még csak nem is a meglásdi kommunista közösséget dicséri, hanem főként az Elvtárs mélyenszántó Gondolatait.
Amikor kimondta a „mélyenszántó”-t, érezte, hogy tévedett, hiszen ha nem helyes az ünnepi táviratban, ő sem veheti a szájára, végképpen nem a megyei pártinstruktor előtt. Zavarában ujjával az újság szélét piszkálta, hiszen valami vöröset látott rajta, s úgy gondolta, hogy ő maga maszatolta össze továbbra is szivárgó vérével, vagyis forradalmi lelkesedésével. Mióta a lelkesedése fogott, büszkén osztogatta a mellén megjelent„vörös lángot. Ezúttal viszont óvatosságra intette magát, hiszen az öt lelkesedés-ügyben eligazítani kész megyei küldöttel állt szemben.
A Vörös Csillagot tehát úgy fogta meg, hogy lehetőleg be ne mázolja saját vérével. Nem utolsósorban azért, hogy elolvashassa fia rigmusát. Bár tudta azt kívülről, egy hang máris súgta neki „odabentről”:

„Haza Sólymai vagyunk,
Táviratot akarunk”.

Vérpezsdítő felhívás volt, Bódog legszívesebben dobbantott volna hozzá, mint a Riska tehén szokta… Hát igen! Szomorúan konstatálta Bódog, hogy a képbe újfent bejött a Riska. Már megint!
S mintha megérezte volna a megyei instruktor, milyen gonddal küzd az öntudatos kommunista, ezt mondta:
Ne félj, Bódog elvtárs! A Pártnak nem ellensége a Riska!
Lám, mindenről tud az instruktor elvtárs! Hogy fel nem tett kérdésére feleletet kapott, úgy érezte Bódog, hogy meztelen. Ezért ösztönösen a nyakához nyúlt, hogy összehúzza rajta az inget.
Az ott még nem volt véres. A tényállás egyrészt elkeserítette, hiszen arra emlékeztette, hogy lelkesedése felfelé nehezen halad, másrészt örvendett neki, mert további lobogásának volt még meghódítani való felület.
Mélyen a Bódog szemébe nézve a következő mondattal folytatta a megkezdett gondolatot az instruktor:
– A Párt előtt ne legyen titkod!
Szégyellte magát a jelenetért Bódog. Hiszen éppen azon fáradozik, hogy elérje: gondolatait fel tudja fedni a párt előtt. Ne legyen titka, olyan legyen, mint egy nyitott könyv.
– Tele vagyok kínzó kérdésekkel, instruktor elvtárs – válaszolta megtörten. – Miért van az, hogy a Riska…
– Kérdéseidről később – intette le az instruktor. – Olvasd el azelőtt a verset!
Olvasta Bódog:

„Mi a búzát elvetjük,
Az Elvtársat szeretjük!”

– Rímel ez is, de nem ugyanaz a vers – nyögte ki megdöbbenve. Verset csak azért mondott, hogy ne hazudtolja meg az instruktor állítását. Tulajdonképpen csasztuskát várt, amit a fia írt. Nem értette a változást.
– Na látod… – kezdte el magyarázatát az instruktor, majd így folytatta: – Pártosan, valamint a központból jövet elmondhatom, hogy nektek itt Meglásdon más a horizontotok.
Hallgatta Bódog az okító szót, és csupán megkezdve is egyetértett vele. Hát persze, hogy más a horizont, éppen ez ellen, vagyis az új horizontért küzdenek.
– Az eredeti versben az állt, hogy táviratot akartok, de milyen táviratot, kérdem én, illetve kérdezte a propaganda titkár elvtárs, és igaza volt. Mert hiába a ti jó szándékotok, hogyha az félrecsúszik ideológiailag a megyeközpontban!
Így nyitotta rá a szemét a meglásdiak figyelmetlenségére Bódognak az instruktor elvtárs.
– S ha már a megyeközpontban félrecsúszik, elképzelheted, mi történik vele a fővárosban… Más szóval: hiába külditek ti gondolatban az Elvtársnak a táviratot. Miért nem írjátok ki a nevét? Szégyellitek talán? Vagy nem szeretitek az Elvtársat?!
Az instruktor szúrós kérdéseitől megijedt Bódog. Klerikális reakciót szimatolt a meglásdi párttitkár az ő tiszta gondolatai között, a megyei instruktor meg azzal vádolja meg, amivel ha Felszegi Jóska teszi, hát azon nyomban feljelenti a burzsoá provokátort!
Alig hallhatóan kockáztatta meg ellenvetését: – Hiszen a fiú a Sólymok nevében beszélt…
– Éppen ez a baj – csapott le szavaira a megyei elvtárs. – Hogy valakik és nem az egész nép nevében szól! Úgy gondolod, hogy a Sólymokon kívül senki más nem szereti az Elvtársat? Mert ezt lehet kiolvasni a fiad verséből. No de mi elnéztük, hogy egy másodikos gyerek helytelenül fogalmaz. Nemcsak hogy elnézte, a propaganda titkár elvtárs még személyesen ki is javította „mi”-re a „Sólymokat”, és helyesen tette! Beszéljen ezentúl a fiú az egész dolgozó nép nevében!
– Meglásdon a búza nem terem meg – mutatott ekkor Bódog a sárgás földre a talpuk alatt. Az állt ugyanis a versikében, hogy ők a búzát elvetik.
– Hej, Bódog elvtárs, mennyit kell nektek még fejlődni,hogy a meglásdi agyagból kinőjön forradalmi lelkesedésetek! – kiáltott fel az instruktor. – Meglehet, hogy Meglásdon nem terem meg, ám a megyében igen. Ne felejtsd el, hogy a Vörös Csillag hasábjain az egész megyét kell lelkesíteni!
Ezeket mondva gazdagabb horizontok felé pillantott az instruktor. Lelki szemeivel látta már a meglásdi határt, benne a szárba szökő búzát. – Eljöhet még különben az idő – mondotta –, amikor meglásdi kenyeret falatozunk! Meglásd, Bódog elvtárs!
Olyan szépnek találta ezt a gondolatot Bódog, hogy tenyerét összeütötte, mintha pártgyűlésen venne részt. Tapsolt. Tapsolt, vagyis többet nem kérdezett.
A spontán örömnyilvánítástól meghatódva, a megyei küldött a pillanatot érettnek ítélte meg a nagy hír bejelentésére: – Megteszünk instruktornak, Bódog elvtárs!
A váratlan hírtől Bódog megtántorodott, az instruktornak kellett megfognia, hogy el ne vágódjék. S ha megfogta, hát keze hozzáért a Bódog ingéhez. Vagyis került rá valamicske a vörös lobogásból, mely Bódogot az emlékezetes rúgás után jellemezte.
– Ez hát a híres forradalmi láng? – kérdezte az instruktor. – Tudd meg, Bódog elvtárs, mi a központban meghánytuk-vetettük az ügyed, s úgy döntöttünk, hogy hiába vér az, ami ingeden a vörös foltot élteti, számunkra kommunista lobogás.
A döntés híre elvette Bódog eszét. Úgyhogy ahelyett, hogy örömét fejezte volna ki, őszinteségében úgy érvelt, mint egy forradalmi szempontból felkészületlen paraszt:
– Hiszen a Riska rúgott meg!
A megyei instruktor viszont nem ismert lehetetlent: – Lehet, hogy téged a Riska megrúgott, te viszont az Elvtárs beszédének hatása alatt álltál. Egyszóval mi megbízunk benned. Velem jössz, Bódog elvtárs, hogy ezentúl megyei szinten hirdesd az Elvtárs gondolatainak forradalmiságát!
– Ha bőg a Riska, ki feji meg? – okvetetlenkedett Bódog. Elnapolhatatlan kérdése volt ez, hiszen két nap óta távol lévén a lakástól, hogy saját mozgalmi megvilágosodásának eleget tegyenek, a Riskát senki nem fejte meg. Nem lehetett még ott, a buszmegállóban sem észre nem venni, hogy az oktalan állat azóta bőg.
– Egy igazi forradalmár mindenre talál megoldást – próbálkozott az instruktor. – Megfeji a Riskát Melinda elvtársnő!
– Nem lehet – ellenkezett Bódog. – Ideológiai kurzusra jár. Különben sem hurcolja be az Elvtárs gondolatait a pajtába.
– Akkor a gyerek. Jól fejhet, aki ilyen hazafias verset ír!
– Nem tud fejni – közölte a tényállást a kommunista apa. – Fölösleges dolgokkal nem terheltük meg, nehogy félresiklassuk hazafias nevelését.
Bódog időközben arra gondolt, hogy a meghívás egyszemélyes. Válassza tehát a feleségét vagy az instruktorságot?
Másodszor nézett ekkor az öntudatos forradalmár szemébe mélyen a megyei aktivista:
– Első a Párt! – mondta határozottan.
Hát igen. Ha első, és milyen igaza van, akkor Melinda marad. Elválnak tehát útjaik. Nézte az instruktor kezét, rajta a vért, a sajátját, mely attól fogva meglásdi kommunista meggyőződés. Bámulta az instruktor forradalmár kezét, miközben visszaképzelte magát korábbi helyzetébe, melyben majdnem elájult.
Vizsgálódva kissé oldalt lépett. Tehát az instruktor baljával fogta őt meg. Vagyis a vállát. Hogyha annak a keze az ő ingétől véres, az mást nem jelenthet, minthogy neki a hátáig terjedt meggyőződése.
– Meggyőződéses a hátam is, instruktor elvtárs? – kérdezte. Magán kívül volt. Felvisított:
– Történelmi jelentőségű Beszéd! – Úgy értette, hogy történelmi jelentőségűnek kell lennie az Elvtárs beszédének, hiszen attól jelent meg az ő mellén a forradalmi meggyőződése. A mellén jelent meg, s lám, már a hátán terjed!
Ekkor jutott el arra a pontra, hogy átérezze a propaganda titkár igazát.
– „Az Elvtársat szeretjük!” – skandálta fia jelszavát, amit a titkár írt át. Szíve ettől újra megdobbant, vagyis forradalmi lobogása újabb tápot kapott.
Megelégedéssel vette tudomásul Bódog rajongását az instruktor. Kérdése mindössze egy akadt, az is költői:
– Leszel hát instruktor, Bódog elvtárs?
Bódog „igen”-je pedig olyan volt, mintha a meglásdi agyagos földből kinövő kommunista búza kalásza simogatná az arcát…

8. MI VAN A RÓZSÁS PONGYOLA ALATT?