Ne­kem a vá­lasz­tás rop­pant si­mán ment, mint min­den az éle­tem­ben. Min­dig utál­tam a di­va­tot, sze­ret­tem csak heccből is el­len­ke­ző irány­ba ha­lad­ni. Ak­ko­ri­ban a Köz­pon­ti Di­vat­sza­lon, élén a Nagy Ter­ve­ző­vel, azt a mó­dit dik­tál­ta, hogy az er­délyi ma­gyar vég­ző­sök Mold­vá­ban eresszék ki az in­gü­ket, a mold­vai ro­mán vég­ző­sök pe­dig Er­dély­ben gyűr­jék be. Nagy nagy­nem­ze­ti sze­ren­cse, hogy be­vá­gott ’89, kü­lön­ben Mold­va má­ra már tel­je­sen el­ma­gyar­oso­dott vol­na. Nos, be­lő­lem hi­ány­zott ez a kül­de­tés­tu­dat. Aki­nek nem in­ge, ne ve­gye ma­gá­ra! Fő­leg ha ki­eresz­tős. Per­sze ha nem let­tem vol­na emi­nens, és or­szá­gos szin­ten mond­juk csak har­ma­dik­ként vég­zem a ma­gyar–an­gol sza­kot, ha a sors ak­kor ép­pen nem sze­ret, me­het­tem vol­na én is a Sze­ret part­já­ra rá­kász­ni. Vagy a ro­mán–ma­gyar ha­tár­ra ma­gyar ké­me­ket fog­dos­ni. A cse­me­ge ott rin­ga­tó­zott a hor­gon: in­du­lás­ból fő­had­na­gyi rang, a ta­ná­ri fi­ze­tés­ 1,7-sze­re­se, lé­vén, hogy há­rom nyel­vet is lazán be­szé­lek. Nem kap­tam be. Nem­csak az or­szág­nak, a gi­lisz­tá­nak is van ha­tá­ra. Fő­leg ha a bot gu­mi. No meg ne­he­zen jár­hat­tam vol­na ha­za a szü­leim­hez, ugye­bár. A két le­het­sé­ges kö­zül még­sem a hoz­zá­juk kö­ze­lebb el­du­gott fa­lut vá­lasz­tot­tam. Ma­ros­nak, Olt­nak egy a hang­ja ala­pon Ko­vász­na me­gye mel­lett dön­töt­tem. Eb­ben is az Edit is­ko­lai­gaz­ga­tó ap­ja volt a ko­vász, bíz­tam ben­ne, hogy idő­vel Szent­györ­gyön, de le­ga­lább Kovászna megyében össze­ke­leszt majd ben­nün­ket. A tér­ké­pen nem, de út­bai­ga­zí­tá­sok­kal meg­ta­lál­tam Pe­sel­ne­ket.

A szé­kely fol­klór­ban imi­gyen vi­rág­zik a te­le­pü­lés:

– Há­rom­szé­ken hol pe­sel­nek? – kér­de­zi az ide­gen.

– Kő­vá­ron, ha meg nem sér­tem – fe­le­lik rá hi­de­gen.

Én így hal­lám a gúny­név et­imo­ló­giá­ját: Csí­kor­szág­ból éj­sza­ka az ál­la­tai­kat a kéz­di­vá­sár­he­lyi vá­sár­hely­re a he­gyen át­haj­tó pa­rasz­tok haj­nal­ban Kő­vár fö­lött pi­hen­tet­ték-vé­céz­tet­ték a jó­szá­got.

Én el­len­ke­ző irány­ból, Kéz­di­vá­sár­hely fe­lől ér­kez­tem, hogy fel­emel­jem a fa­lu test- és nyelv­kul­tú­rá­ját, va­gyis az is­ko­lá­ban fe­le­rő­sít­sem a sport­moz­gal­mat, ki­ve­zes­sem az orosz nyel­vet és be­ve­zes­sem az an­golt. Szín­mű­vé­sze­tis múl­tam előt­ti tisz­tel­gés­ből a ze­ne­ok­ta­tást is rám akar­ták ked­ves­ked­ni, de meg­fe­le­lő hang­sze­rek és kel­lő se­gé­desz­kö­zök hi­á­nyá­ra hi­vat­koz­va el­há­rí­tot­tam a meg­tisz­tel­te­tést.

La­kást a kö­zség­köz­pont­ban, Szent­lé­le­ken ke­res­tem. És mit adott a Szent­lé­lek? Szo­ba-kocs­mát… kocs­ma-szo­bát… A szo­ba ko­ráb­ban kocs­ma volt, na. Érez­tet­te is a rang­ját. Ami­vel min­dun­ta­lan no­szo­ga­tott a mű­kö­dő kol­lé­gá­ja fe­lé. Ami­kor Öcsi­ke, az Edit pi­ro­spozs­gás, 19 éves, mac­kós öcsi­ké­je elő­ször meg­lá­to­ga­tott, meg is hív­tam egy fél­de­ci­re. A kocs­má­ros ki­töl­töt­te a fe­lest, az­zal el­kez­dett ten­ni-ven­ni, hogy ne tölt­se fe­les­le­ge­sen az időt, mi meg oda-oda­néz­tünk, hogy ő mi­kor nem néz oda, s szer­re nya­lin­tot­tunk egyet-egyet a po­hár­ból. Így it­tunk meg egy egész fél­de­cit ket­ten. Úgy meg­má­mo­ro­sod­tunk, hogy rög­vest be­ál­lí­tot­tunk az is­ko­lai­gaz­ga­tó­hoz, de saj­nos csak a kré­ta­pénzt tud­ta köl­csö­nöz­ni. Az is­ko­lai gya­kor­lat, va­gyis a pi­tyó­ka­sze­dés után, a ta­ní­tás ele­jén bi­zony baj lett a kré­ta kö­rül. A ta­ní­tó­nők és ta­nár­nők múlt éva­di cson­kok­kal fir­kál­tak a tá­blá­ra, a gyer­me­ke­ket pe­dig csak szó­be­liz­tet­ték.

Azért szó­lok nő­nemben, mert a két fa­lu is­ko­lái­ban, óvo­dá­i­ban, nap­kö­zi­jé­ben 27 (hu­szon­hét) nő, két há­zas­em­ber és egy idős há­zas­pár ok­tat­ta az okos és ok­ta­lan gyer­me­ke­ket re­ális és ir­re­ális tár­gyak­ból. Így az­tán nye­reg­ben vol­tam, már csak hó­fe­hér pa­ri­pát kel­lett vol­na köl­csö­nöz­nöm a kol­lek­tív gaz­da­ság­ból, ha lett vol­na.  Csak­ha­mar szál­ló­igé­vé is igéz­tek a kol­le­ga­nő­im. Ha va­la­me­lyi­kük só­haj­to­zott, só­vár­gott, rög­tön rob­bant a cél­zás-bom­ba: „Menj férjhez az an­gol­ta­nár­hoz!”

Szá­mom­ra en­nél sok­kal fel­eme­lőbb ta­náccs­al állt elő az idős tanítónő. Nagy­szü­net­ben min­den köly­köt ki­za­vart a két, egy­be­nyí­ló tan­te­rem­ből, en­gem be­ké­re­tett, a be­já­rat elé őrt ál­lí­tott, a ta­ka­rá­sos ka­te­dra­asz­tal alól elő­emelt egy jó­ko­ra üve­get, ru­mot töl­tött, időt nem, az el­ső nye­let után egy­ből a lé­nyegre kap­csolt. A lé­nyeg­nek pe­dig az volt a ve­le­je, hogy tűn­jek el on­nan, amíg fia­tal és egye­dü­lál­ló va­gyok, ne bá­mul­jam az Is­ten há­tát egy éle­ten ke­resz­tül. Eze­ket a gyer­me­ke­ket aka­rom én meg­ta­ní­ta­ni an­go­lul, akik té­len ma­gya­rul is csak da­dog­nak, mert reg­gel szil­va­pá­lin­ká­val rúg­ják be őket a szü­lők? Lám, akik csak alig né­hány éve van­nak itt, azok is be­sa­va­nyod­tak, mint az olá­he­cet.

No, ezt ma­gam is ta­pasz­tal­tam. Unal­mas es­ték­re (te­hát na­pon­ta) ko­loz­svá­ri len­dü­let­tel szer­vez­tem a bu­lit, ami­re a lá­nyok hely­ben­to­po­gás­sal vá­la­szol­tak. Mert­hogy mit szól a fa­lu?! Hop­pá, ko­ráb­ban anyám is min­dig ez­zel a gye­plő­vel rán­gat­ta a za­blá­mat, csak­hogy idő­köz­ben el­szok­tam tő­le, mert­hogy Ko­loz­svá­ron zab­lát­la­nul nye­rí­tet­tem az éj­sza­ká­ba, nem ér­de­kelt, mit szól a vá­ros. Leg­fen­nebb, hogy eset­leg mit szól hoz­zá az ak­kor még lát­ha­tat­lan Szer­ku­ri­tá­té. A kör­ze­ti ren­dőr sze­ren­csé­re lát­ha­tó és lei­tat­ha­tó volt. De most ho­gyan itas­sak le egy egész fa­lut, ami­kor még ma­ga­mat is csak rit­kán tu­dom? No, be­ve­tet­tem Öcsi­két, ne higgye sen­ki, hogy min­den­ki utá­nam ácsin­gó­zik. Vál­lal­ta is a sa­rat egy­né­mely kol­le­ga­nőm, Öcsi­ke meg áll­ta. An­nál is in­kább, mert elő­ző­leg meg­kért, ne ki­csi­nyít­sem a lá­nyok előtt, ami­re én ka­pás­ból le­hek­tor­oz­tam.

Egy szép na­pon az idős kol­le­ga­nő vi­lá­gos ta­ná­csát össze­pá­ro­sí­tot­tam az én ho­má­lyos ta­nács­ta­lan­sá­gom­mal, ami­ből bi­zarr öt­let szü­le­tett. Fog­tam ma­gam és a bőr­na­drá­go­mat, s elvo­na­toz­tam Bu­ka­rest­be. A meg­fe­le­lő mi­nisz­té­ri­um meg­fe­le­lő mi­nisz­te­re azt a meg­jegy­zést tet­te nem meg­fe­le­lő öl­tö­zé­kem­re, hogy ha ő fe­lénk lá­to­gat­na, meg­fe­le­lő­en kiöl­töz­ne. Er­re frap­pán­san meg­fe­lel­tem, mint aki­nek nincs bőr a ké­pén, csak övön alul, s az is tra­péz. Pi­masz­sá­go­mat nem vet­te övö­na­lu­li­nak, mi­sze­rint könnyű ne­ki, mert ő ked­vé­re vá­lo­gat­hat a szek­ré­nyé­ben, de ne­kem ide­gen kasz­ten­ben kel­le­ne köl­csön­ru­ha-tur­kál­nom, ha ki akar­nám rittyen­te­ni ma­gam a más ked­vé­re. El is ne­vet­te ma­gát ol­csó szé­kely­ke­dé­se­men, s in­gyen biz­to­sí­tott írás­ban – egyem a drá­ga lel­kit! –, hogy a mi­nisz­té­ri­um ré­szé­ről sza­bad utat ad, ügyes­ked­jek me­gyei szin­ten. Ez már va­la­mi! Ugya­nis a szo­cia­lis­ta tör­vény sze­rint az ál­lam pén­zén ta­nít­ta­tott, fris­sen ki­he­lye­zett szé­pre­mé­nyű if­jú kö­te­les volt két évig a meg­adott he­lyen bol­dog len­ni. De hát en­gem na­gya­pám ta­nít­ta­tott – köz­vet­ve. Amit az ál­lam tő­le el­köz­vett, ab­ból a Sor­bon­ne-ról öt­ször is ki­rúg­hat­tak vol­na. Hogy a ki­ne­ve­zett­nek két év múl­tán sincs esé­lye Mold­vá­ból ha­za­men­ni Er­dély­be, hogy Er­dély­ből nem is akar ha­za­men­ni Mold­vá­ba, az már a Párt bölcs elő­relá­tá­sát bi­zo­nyít­ja, élén a Párt bölcs elő­relát­no­ká­val.

De hova akar­tam én men­ni?

Ami­kor a Diák­ház­tól, te­hát a szín­pad­tól örök­re el­bú­csúz­tam, el­bú­sul­tam ma­gam, és meg­csó­kol­tam a ki-be­já­ra­ti lép­cső már­vány­vál­lát. Vi­szont tud­juk: nin­csen oly csók, amely örök­ké tart.

Hova akar­tam hát men­ni? No, hová? Úgy van! Csak­hogy! A szín­mű­vé­sze­ti fő­is­ko­la azt mond­ta, vissza­vesz, ha a me­gyei tan­fe­lü­gye­lő­ség elen­ge­dett, a me­gyei tan­fe­lü­gye­lő­ség azt mond­ta, elen­ged, ha a szín­mű­vé­sze­ti fő­is­ko­la vissza­vett.

Íme a gor­di­uszi cso­mó 22-es csap­dá­ja!

Hogy azért még­is ara­szol­jak va­la­mics­két, ha ló nincs, jó a szamár is, csak okos ál­lat le­gyen meg­gon­do­lás­ból, min­den is­me­ret­ség nél­kül ku­nyer­ál­ni kezdtem Sylves­ter La­jos me­gyei kul­túr­fő­nök­nek, hogy va­kar­jon be a kérzdi­vá­sár­he­lyi kul­túr­ház­hoz kul­túr­fe­le­lős­nek mint aki je­les ko­loz­svá­ri mű­ked­ve­lői és jel­te­len ma­ros­vá­sár­he­lyi pro­fi múlt­tal ren­del­ke­zem. Sylves­ter az­zal a be­vállt trük­kel rá­zott le ma­gá­ról, hogy ki­ne­ve­zett a kéz­di­vá­sár­he­lyi kul­túr­ház sza­ki­rá­nyí­tó­já­vá. Két he­tet szak­lö­työg­tem az épü­let­ben, de nem ta­lál­tam sem­mit, amit irá­nyí­ta­ni kel­lett vol­na. A sem­mi ment ma­gá­tól.

Unal­mam­ban Szent­györ­gyön já­rom az utat, a macs­ka­kö­ves utat, ami­kor Hek­tor szól:

– A ré­gi cim­bo­rám­mal s az apám új Tra­bant­já­val me­gyünk Bras­só­ba, gye­re te is, lás­sál is­mét na­gyobb vá­rost, ha fut­ja az időd­ből.

Fu­tot­ta.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ