8. MI VAN A RÓZSÁS PONGYOLA ALATT?

Előzmények: Bódog gondolatait az elvtárs Beszéde köti le, ám Riska patája kommunista éberségre inti. A lakásban Melinda, Bódog felesége a boldogságtól párás szemmel biztatja, hogy fogalmazzanak ünnepi táviratot az Elvtársnak. Bódog feladata lesz a távirat dolgát megbeszélni a kacér Vörös Bertával, akinek nemcsak a neve, hanem a lelke is vörös… A Riskát nincs aki megfejje, Anti szerint pedig nagy “P” a Párt. Eközben a sebből, amit a Riska patája okozott, csak úgy ömlik a vér. A megyei pártbizottság pozitívan viszonyul a dísztávirat ötletéhez, sőt kész kinevezni Bódogot Meglásd intruktorául…

Az iskola sarkánál összefutottak. Melinda továbbra is rózsás pongyoláját viselte, melyre a minap Bódog ráhajtotta fejét afelett érzett örömében, hogy fia magnószalagra rögzíti a szöveget, az Elvtárs „történelmi jelentőségű Beszédét”. Ám a kedves emléknél is fontosabbnak bizonyult ezúttal Bódognak saját vére, amit lucskos ingéről vitt át a rózsás pongyolára. Az megszáradt ugyan, viszont a forradalmi meggyőződés, melyet jelképezett, továbbra is lobogott a nő szemében.
– Bódog elvtárs…! – tört ki az öröm Melindából. Tétova mozdulatot tett a férfi kócos haja felé kezével, majd rátért a lényegre:
– Menj,Bódog elvtárs!
Úgy értette, hogy menjen Bódog instruktornak a megyeközpontba, vele meg Győzővel ne törődjön, hiszen a párt az első…
Félt Bódog ettől a találkozástól. Félt is tőle, meg akarta is. Az újabb mozgalmi egymásratalálást várta a hitvesi búcsútól. Erőt szeretett volna meríteni belőle.
– Mi lesz a Riskával? – csúcsosodott ki nyugtalansága. A tehenet mondta, bár őket, kettejüket féltette: Melindát meg a fiát. Hiszen amióta a szemetes udvaruk miatt a szomszédokkal elmérgesedett a helyzet, senki nem akadt, aki a fejlődésben lévő cingár gyereket megszánja egy karéj kenyérrel. Pedig társadalmi munkában jóval előttük járt.
– Benne a Győző gyerek a Vörös Csillagban – újságolta Bódog, s a szíve felől a megyei pártbizottság orgánumát elővette. A bőséges vérfolyamtól a szöveg nyilván olvashatatlanná vált, Melinda viszont intett, valami ilyet, hogy „így van ez jól”. Lefordítható volt gesztusa úgy is, hogy „eképpen forradalmi”.
Nemcsak intett,megnyilatkozott szóban is:
– Már a Vörös Csillagnak is te kölcsönződ a forradalmi lobogást!
Szeme csillogott, büszke volt elvtársára. Hogy jelezze, emlékszik még fia hazafias rigmusára, skandálni kezdte: „Haza Sólymai vagyunk…”
Meg sem várva a versike végét, rákontrázott Bódog az ideológiailag elfogadható variánssal, melyet a propaganda titkár szerkesztett: „Mi a búzát szeretjük…”
Továbbadta továbbá Melindának a magyarázatot, melyet a megyei instruktor hozott a reggeli busszal. Majd így zárta le a Vörös Csillag-témát:
– Látod,Melinda elvtársnő, nem tökéletes még a forradalmiságunk!
S megint csak a Riska tehenük jutott eszébe. Sokallta a faránál eltöltött éveket. Bezzeg, ha ideológiai kurzusra járhatott volna ő is, mint Melinda!
– Mi lesz a Riskával? – ismételte meg kérdését. – Ezután sem fejed meg?
Melinda hajthatatlannak bizonyult:
– Az Elvtárs szavait nem hurcolom be az istállóba!
Becsülte feleségét ezért a mozgalmi konokságért. Ő maga ugyanis hajlott a kompromisszumra. Kissé szégyenkezve, s nagy adag bűntudattal, ám esténként megfejte a tehenet – hogy éhen ne haljanak. Kezdetben még megvolt a Melinda tanítónői fizetése, de amióta ideológiai kurzusra járt, Melinda csakis az Elvtárs beszédeivel volt hajlandó foglalkozni. Úgyhogy a biztos keresettől elestek.
„Mi lesz a Győző fiúval?” – töprengett Bódog. Úgy gondolta, hogy vajon mivel pótolják azt a pohár tejet, amit ő addig esténként kifejt. Nem egyébért gondolt pohárra, csak amióta nem akadt annyi idejük sem, hogy a csordába kihajtsák a tehenet, két hulladék almától az többet nem adott.
– Majd megoldja a Párt a mi kérdésünk a dialektikus materializmus elvei alapján! – mondta ekkor Melinda csöndes megindultságában.
Nem egészen értette elvtársát Bódog. Materiálisnak megfelelt volna, csakhogy a nevelés szempontjából rossznak, ha a fiút párttitkár nagyapja veszi magához. Régi káder lévén kicsorbíthatja az eddigi nevelés forradalmi élét.
Időközben Melinda áttért a tehénről a megyei instruktorra. Huncut vibrálással a hangjában kérdezte:
– Aztán még mit mondott az elvtárs?
Az izgalomtól, mely a kérdés mögött húzódott meg, kinyíltak a rózsák a pongyoláján, mintha csak a Bódogtól kapott forradalmi láng élénkült volna meg.
Boldog volt Bódog, amiért a Melindának átadott láng tovább élt a rózsás pongyolán. Arra gondolt,hogy már rég elhalt volna, hogyha télikabáttal letakarja.
Akkor már három napja távol voltak otthonuktól. Az első éjszakát az iskola épületében töltötték, ahol a sebtében összehívott pártsejt találkozott. Vita után a padokon végignyúlva szenderedtek álomba az öntudatos kommunisták. A második éjszakát testvérénél töltötte Melinda, vagyis Anti elvtársnál. Aki a juhbőr mellényt majdnem ráerőszakolta, nehogy megvegye őt az isten hidege. Az isten hidege? Melinda a klerikális csábításnak nem engedett. Úgyhogy végül mindketten hűek maradtak önmagukhoz: Bódog az egykor fehér ingén átütő lelkesedését mutatta Meglásd lakóinak, Melinda meg a rózsás pongyoláját, rajta kettejük kommunista meggyőződésével, vagyis a Bódog vérével.
Hogy mit mondott még a megyei küldött? Azt, amit Bódog nem is remélt. Hogy megteszik instruktornak.
Hogy ezt honnan tudta meg Melinda, Bódog csak találgathatta, az viszont világos volt már találkozásuk pillanatában, hogy az örömhírt a nő már hallotta.
– A Párt nem téved! – tüzelte ekkor elvtársát, ki egykor férje volt, Melinda. – Bebizonyítottad, hogy a megyei elsők közé tartozol.
Bódog a büszkénél is büszkébb volt. Éppen ezért nem esett nehezére kimondania:
– Elszakít bennünket egymástól a pártfeladat.
– Menj! – ismételte meg korábbi felszólítását Melinda.
Bódognak úgy tűnt, hogy elvtársa a legtisztább pártossággal válaszolt a forradalmi helyzet kihívására. „Ennek így kellett történnie, és milyen jó, hogy így történt”, körülbelül ezt hallotta ki Melinda egyszavas válaszából.
– Nem elszakít bennünket egymástól a pártfeladat – igazította ki végül gyereke apját a rá jellemző éleslátással az asszony –, hanem elszólít téged. S az elszakít meg az elszólít között lobog kettőnk forradalmi lángja!
Ők ketten valóban lángoltak, míg körülöttük fagyott. A meglásdi gyerekek már csicsonkázás közben skandálták Győző fiuk csasztuskáját. Az efelett érzett öröm tartotta bennük a lelket a meleg étel helyett.
– A fiú hol van?
Gondolkozott Melinda, hogy mit válaszoljon. Hiszen egész Meglásd az övék, mindenütt otthon van hát a gyerek, bárhol is hirdeti a párt igazát.
-– Nálad marad? – kérdezte Bódog. Közben derekához nyúlt, a sajátjához. Csak nem fázik?! Vagy valaki tréfából pléhdarabot helyezett a hátára? Hátranyúlva azt tapasztalta, hogy tulajdon vére fagyott a derekára. Sőt, annál tovább is terjedt volna a forradalmi láng, ha nem zárja el útját a nadrágszíj. Örömében Bódog megengedte volna nadrágja korcát, ám attól tartott, félreértik. A tanári karral már korábban is baj volt, közülük még a párttagok is hitetlenkedve bámulták a kommunista csodát, mely az ö szíve alatt megnyilvánult.
No de nem értette félre a mozdulatot Melinda. Alighogy a kezét Bódog visszahúzta, feléje nyúlt, reménykedve:
– Kaphatnék abból búcsúzásképpen?
Meghatódott a kéréstől Bódog. Keze remegett felfokozott idegállapotában, viszont vére lobogásával, vagyis derekáról származó mozgalmi meggyőződésével nem volt baj, éppen ezért a kezdeti bizonytalankodás után…
(„Akkor most hogyan búcsúzzunk?”)
…tenyerét nyújtotta egykori élettársa,a továbbiakban is elvtársa felé.
Kezük találkozása megindító emléket idézett fel Bódogban:
– Mikor először hallgattuk kettesben az Elvtárs Beszédét…
Hogyne emlékezett volna Melinda! Kéz a kézben leendő apósa nyitott ablaka alatt hallgatták lopva az onnan kiszűrődő történelmi jelentőségű beszédet. Sóhajtott:
– Milyen igazán forradalmi volt!
Bódognak ekkor ki kellett mondania a legfontosabbat:
– A legfontosabb az, hogy a vérzést a mellemen a megyei elvtársak is kommunista lobogásnak tekintik. Mert miközben a Riska patája a bordámat érte, én az Elvtárs Szavaira gondoltam.
A Riska továbbra is bőgött. Meglásd fölött terjedő panaszos hangját a központban is hallották.
– Ne törődj a Riskával, Bódog elvtárs – szólt hozzá Melinda, megsejtve a leendő pártinstruktor nyugtalanságának okát. – Nézd meg inkább, mi van a szívem fölött, a rózsás pongyola alatt!
Kitalálni nem tudta, ujja pedig meggémberedett, úgyhogy Melindának magának kellett előkapnia a papírlapot, melyet a meglásdi kommunista nők bizottsága írt alá. Követelve, hogy a rendkívüli pártgyűlésen szavazzák meg Bódogot instruktornak.
– Köszönöm,Melinda elvtársnő! – suttogta Bódog, mivelhogy sejtette, hogy a dologban benne van a nő keze.
Az a kéz akkor úgy, véresen, ahogy volt, a Bódog szájára tapadt.
– Pszt! – mondta a kéz gazdája. – Ne nekem légy hálás! Mi mindent az Elvtársnak köszönhetünk!

Következik: 9. KUNCOG A SINTÉR