(Puzzle-darabok életemből)

Felnőtté válásunk egyik állomása volt, amikor Mikit valaki beárulta, hogy cigarettázik. A szokásosnál nagyobb verés, hegyi beszéd nem használt, a cigarettáról nem szokott le, hanem elbújt és úgy folytatta. A padlás amúgy is tűzveszélyes volt a pléhtető miatt, így édesanyám, aki tudta, hogy veréssel nem lehet cigarettáról leszoktatni senkit, hallgatólagosan beleegyezett, hogy nagy ritkán a fürdőszobában a kazán előtt ülve vagy térdepelve a kazánba fújja a füstöt. Régina állt őrt, s ha jött valaki, jelzett. Az utóbbi hatvan évben annyi változott csak a Miki cigarettázása, hogy most nem édesanyám, hanem felesége, Kati tolerálja, és nem a kazánba, hanem ugyanabban a pózban a csempekályhába fújja a füstöt. A bátyám életmódjában sok nem változott az elmúlt hatvan évben, de a városban igen.

Kezdjük talán a főtérrel. Eltűntek a konflisok, a magas taxik, majd a Pobedák. Üzletek, mint kis Szecsera és nagy Szecsera, már csak emlékünkben élnek. A mozik, az Ifjúsági, a Vörös Zászló, a Progresul bezártak. A Lázár Ödön park a minden évben újraszerkesztetett labirintussal, meg a szabadtéri mozijával már csak nagyon kevesek emlékeiben él. Gálik Tuti nélkül amúgy sem élveznénk. Mekkora öröm volt, ha véletlenül velük egyszerre vettünk jegyet, már ahogy leültek, kezdődött dörgedelmes hangon: tudtam, ha magára bízom, csak ide kapunk jegyet! Mindig mondtam, sor szélére, asszony, a sor szélére, a hátam mögött is akarnak az emberek látni, de hát magával… A jelenetek a vásznon semmit sem értek, ha Tuti nem magyarázza meg mindnyájunknak, az állatorvosi praxisból ismert terminusokkal. Már csak azért is érdemes volt sportolni a Vointa-pályán, mert a főtér kellős közepén volt, még az edzések is telt ház előtt folytak,és egyszer még a párizsi jégrevü is ellátogatott a városunkba, akkor láttam először férfit spárgát csinálni, igaz, nem sokkal utána kiderült, hogy az illető talán nem egészen férfi. A változások együtt járnak a fejlődéssel, de elvittek egy hangulatot. Ennek a városnak erotikája volt, a májusi és a késő szeptemberi estékbe bele lehetett szeretni, úgy ölelt, simogatott, kényeztetett Vásárhely. Volt egy színházunk, színész és közönsége az utóbbi hatvan év aranyérmét vinné, ha osztályoznánk. A színház nevelte ki a közönséget, avagy már előtte olyan magas igény volt rá, hogy csak ilyen lehetett már, nem tudom, de azt éltem, hogy nem csak szórakozni jártunk az erkély első sorba szóló bérletünkkel, hanem gazdagodni is, és értékelni tudtunk darabot, színészi teljesítményt. Valahogy olyan egyéniségek voltak akkor színpadon és a nézőtéren, amilyenek ma már nincsenek a városban. A későbbiekben is, amikor a sok kivándorló és betelepedő felhígította a népességszerkezetet, a színház nem ereszkedett a közönség nívójára, csak hát ők sem élhettek míg a kövek, és az új generációk már az új elvek nyomása alatt (pénz, pénz, pénz) ma már az ezüst és a bronz utáni bőrmedáliára pályázhatnak közönségükkel együtt. Nyolc-tíz éves korom szilveszterei rendszeresen a színházban teltek, ott köszöntött ránk pontban éjfélkor a színpadról Kőszegi Margit, s az alattunk ülő páholyosok a magukkal hozott pezsgővel távolból koccinthattak az egész társulattal. Felejthetetlenek azok a kabarék, mert egy Andrássy Marci, aki bár egyáltalán nem volt komikus alkat, ha csak megjelent a színpadon, röhögött a nagyérdemű, igaz, ez fájdalmasan is érte, amikor a Fáklyalángban végre komoly szerephez jutott, képtelen volt szerepét az állandó fel-feltörő kacagásban átélni. Nem volt főszerep a kabaréban, s felsorolhatnám, amennyire még emlékszem, a Székely Színház törzstagjait. Mindenki fellépett, Borowszky Oszkár Szép lassan öregszem, pedig nem igyekszem-jére Kőszegi Margit a Hazugság volt minden szavad, hazugsággal megcsaltad a szívemet-tel válaszolt. Rövid humoros jelenetekben Szabó Ernő, Delly Ferenc, Szabó Duci, Lőrinczi Ilona, Mende Gaby, Kovács György, Hamvay Lucy, Jenei Ottó, Kiss László, Szabó Ottó, Galló Alice, Tanai Bella, Lohinszky Loránd, Erdős Irma, Csorba András, Sarlai Imre, Tarr László, Nagy József, Szamosi Kornélia, Sinka Károly, Farkas Ibolya, Ferenczi István, Bács Ferenc, Mózes Erzsébet, Czikély László, Illyés Kinga, Gyarmati, a Kicsi Varga, Tamási Frici remekelt, a felsorolás sorrendje nem tükrözi a színészi nagyságrendet. Hatalmas kincstára volt a Székely Színház a magyar színjátszásnak. A nagy kabarét megelőzte a mi kis kabarénk, a helyfoglalás az erkély első sorában. Legbelül ment Pista, vele nem volt gond, ő szépen levette a kabátját és akár maga elé is tehette a korlátra. Aztán jöttünk Márika meg én, mi magunk alá gyűrhettük a kabátokat, hogy jobban lássunk. Majd édesanyám, ölébe vette Mikit édesapám és a maga kabátját. Nem zavar egyáltalán, nagyon jól ülök, csak ti érezzétek jól magatokat. Miki a teljes kétoldali ellenőrzés mellett, és édesapám kötelezően a sor szélén, ha bármi történik, ő elsőnek futhat, meg onnan állandóan fegyelmezhetett, ne tedd fel a lábad, ne hajolj ki, előre nézz, ne mozgolódj, nem is tudom a színpadra nézett-e vagy csak ránk ügyelt, azt tudom, hogy édesanyám tapsolni csak a vasfüggönynél tudott, amikor felállhattunk s letehette a ruhatárt.

Hogy templom tűnt el, városrendészeti okokból talán megértem, de hogy egy olyan reprezentatív vendéglőnek, mint a Maros, miért kellett megszűnnie, nem tudom. Vele együtt eltűnt egy pincérgeneráció is, akik még tudtak fel- és kiszolgálni, s létezett hitel, nemegyszer elég volt odaszólni, Gabi bácsi vagy Hosszú, még úgy megennék vagy innék ezt vagy azt, de nem számoltam ennyire, nem baj, Gyárfás úr, vagy nem baj, András, felírjuk s behozod holnap vagy holnapután, amikor ráérsz. Rövid időre megjelent egy Sztálin-szobor, de amint divatja lejárt, egy éjszaka eltüntették. A főtér két sarkán ma éktelenkedő „műveket” nem igényli a város jobb közönsége. Miért nem volt jó a szökőkút a békákkal, ha már a Bodor-kutat elnyelte a történelem (az egyik béka különben a Miki művészeti iskolás vizsgadarabja volt). Ki emlékszik még Siklódira, üvöltésére: Tűrjetek, székelyek! Ha már lejárt a trógerolás a zöldségpiacon, beváltotta az aznapi aprópénzt hígabb valutára, s üvöltözve hazafelé tartott targoncájával. Vagy Horea (Bucur) bácsira, hófehér, vállig érő hajával és hatalmas szakállával, aki a jelszavakat ordító hangszórókkal veszekedett, s mikor többször megverték a rendőrök, csak beállt alájuk és hümmögött jó hangosan. Mióta nincs Botos Jóska, nincs is fegyelem az autóbuszokon, ha ő felszállt bicegő járásával, kissé hajlott háttal és többszínű hajával (ő volt a fodrásznők próbabája) de mindig rend ruha és nyakkendő (télen a lyukas tornacipő elütött kissé az eleganciától), azonnal átadtuk a helyünket az idősebbeknek, ő bemondta, melyik állomás következik és megkért, hogy elől szálljunk le. (Egyike volt a város bolondjainak, a legenda szerint mint focikapus, védés közben nekiugrott a kapufának, beverte a fejét, úgy hibbant meg). És a többiek, Kecskés Feri mindig a Vörös Zászló mozi pénztárja előtt kuporgott, egy pár banira várva, s hálából elmesélte, hogyan él a kecskéivel házaséletet. Lidi cigány Nincsen kenyér, nincsen só, nincsen feleségem jó, Leonardó vásznára méltó arccal télen-nyáron a református templom nagylépcsője alján üldögélt és megköszönte, ha kapott valamit (egy időben neki hordtam minden elviselt ruhám, cipőm). Meglátja, úrfi, meghálálja ezt majd a sors. És hol vannak az utcaseprők, háromméteres seprűkkel (felső végén a kanáliskaparóval vagy kanállal) mint az aratók egymás mögé állva mentek végig nemcsak a főtéren, hanem a többi utcán is, kétkerekű kordékba gyűjtve a szemetet és havi rendszerességgel tisztítva a kanálisokat. A mi utcánkban mindenki takarított a háza előtt is, és hetente egyszer hatalmas csengőt rázva megjött Gábor, félig döglött ló húzta szekerét, feldobálta az udvarról kitett, összeggyűjtött hulladékot. Ami a másik oldalon leesett, hát összeseperte,s újra dobta, így szórakozott meg köhögött-krákogott órákon át. És az évente kétszer átvonuló köszörűs, egész műhelyét a hátán hordva. Egykerekű több mint talicskát tolt maga előtt, rúdjára a majmot is rá tudta ültetni, míg fente a késeket, ollókat. És a teljesen kiszámíthatatlanul érkező, de mindig munkát kapó OBLÓÓÓÓKÓT; OBLÓÓÓÓKÓT tót ember a fából összeszegzett háti ládájával, aki magával vitt minden repeszt is, mert a következő háznál majd egy pinceablakot illeszt belőle össze. Na és a tökös néni, késő novemberben és december elején, a fején, mint az afrikai asszonyok hatalmas fonott kosárban lepedővel (kissé kétes színben) letakarva a sütőtök. Friss meleg a tököm,friss meleg a tököm, s mi kórusban rá, akkor egye meg, egye meg, s a nagyobbak: az enyém is. Igen, élvezetes volt a feleselés. Sokszínű, sokrétű rokolyák, hatalmas átalvetők. Majdnem hetente cigánylátogatások. Csak egy rossz pizsamát kértek egy-egy új mázas lábosért, s aztán leültek a lépcsőnkre az udvaron, maguk mellé szorították az edényt és a kihozott pizsama eltűnt az átalvetőben. Kezdődött az alku, na még csak ezt, na meg csak azt, sokszor edényestől, mindenestől kidobták őket az udvarról, csak tűnjenek el, soha többe ide ne. A következő héten már itt voltak újra. Pista cigány vetett véget ennek, azt hiszem valami vajdaféléjük lehetett, mert amikor ő átvett minket mint törzsvásárlókat, megszűnt a nagy csiricsáré, ő jött egyedül, persze neki sem volt elég, amit először kért, de valahol mindig megállt a jó érzés határán. Éveken át valósággal már vártuk Pistát, mert nem csak edényeket, híreket is hozott a világból és az az egészséges, jól táplált, mosdott ritka példánya volt nemzetségének, akivel még édesanyám is beszédbe keveredett nagynéha. Egy ilyen beszélgetés eredménye volt, hogy Pista bátyám megkezdhette az egyetemet annak ellenére, hogy a nagy népi és egyetemi tanács nem tartotta érdemesnek kitűnő eredményei ellenére sem az ösztöndíjra, márpedig akkor kinnlakásba menni és a menzát fizetni Kolozsváron nekünk igen nagy pénz volt. Jött Pista, a cigány, s látja, hogy édesanyám szomorkásan stoppolja a zoknikat (soha úgy nem volt, hogy valami hasznosat ne tegyen) az udvari kút előtt egy kicsiszéken ülve. Melléje telepedett a földre, s nem bontotta ki az átalvetőt, hanem rákérdezett, mi a baj, nagyságos grófné lelkem? Nagy baj van, Pista, s ezen maga sem tud segíteni. Hagyja, mutassa mit hozott? Nem úgy van az, nagyságos báróné, most Pistán a sor, hogy segítsen. Nem tud, Pista. Olyan nincs, tanárnő lelkem, mondja csak el, mi bántja. És akkor édesanyám elmondta, hogy fia egyetemi indulásához az ő akkori fizetésének többszöröse kellene, és azonnal, de nincs honnan előteremteni. Mindezt csak azért mondta el, hogy szabaduljon a már-már molesztáló cigánytól. Pista a belső, titkos zsebébe nyúlt, elővett 5000 lejt (egy akkori tanári fizetés olyan 400 lej körül mozgott), itt van, tanárnő lelkem, csak ne nézzen olyan szomorúan, majd megadja, mikor lesz, kamat s minden írás nélkül átadta. Négy év alatt visszakapta, s közben vitte a viseltes ingeket, pizsamákat, kabátokat továbbra is, mesterségéhez híven. Hol van az a csendes utca, ahol ha egy autó közeledett, mint a csirkék az udvarban, ha kánya jelenik meg az égen, úgy rebbentünk szét, egy pár percre abbahagyva az utcai játékot, bámultuk az autót. Ma, ha a közeli bulevárdon, ami akkor sétáló volt, át akarok menni, zebrát kell keresnem és kivárnom a szünetet. Akkoriban szekerek jöttek, mentek óránként egy vagy kettő. Vasárnap vagy temetéskor többen, s fel-felkapaszkodtunk hátul a rúdra,vitettük magunk, míg a lemaradt irigyek el nem kezdték kiabálni, hogy hátul, bácsi, hátul, bácsi, s a kocsis hátrasuhintott az ostorral többnyire csak szimbolikusan, de mi már leugráltunk, megkergettük a kiabálókat és vártuk a következőt. Az utcákon néha akkora volt a hó, hogy a járdákról ellapátolva s az úttest közepét szabaddá téve nem láttunk át az út egyik feléről a másikra, és a házunktól korcsolyával le tudtam menni a nagyszínházig, hogy bemutassam az akkor művészi titkárként ott dolgozó édesapámnak a dupla Rittbergert. Szimpla esés lett, mert pont ott egy kis részen aszfalt foltja volt, felakadt a korcsolya s én hanyatt estem, a kollégái hívták fel a figyelmét, hogy félájultan ott fekszem.Egy kis agyrázkódás, ilyesmiben sokszor volt részem. Korcsolyával vagy nélküle. És hol vannak az estikés járdaszélek, a portulás aszfaltrepedések, elöntött mindent a parkoló, az új és roncsautók tömege. Akkor még verseny volt a családok között, kinek szebb a járdaszélét félméteres sávon borító virágos kertje, de aztán megjelentek a virágok közé rejtett szögesdrótok, hogy mi, gyermekek ne tudjunk átmenni szabadon az elgurult labdáért, esetleg eltiporva a virágokat, s megjelentek a kardvirágok, egyéb, már nem azt a hangulatot idéző ültetvények.Kiszorították a megszokott akácfák közötti bokros, esténként ezer színben játszó, bódító illatban tobzódó estikéket.Számon kérném továbbá a temető előtti vas lámpaoszlopokat, kandeláberszerű karjaikkal, gázégőjükkel. Meg a Micsurin- kertet. Akkor még a román temető talán az ötöde lehetett a mostaninak, a fatemplom mellett egy pár ősi sír, oda nem is temetkeztek, csak a kikorhadt kereszteket támasztották meg téglákkal s aztán hagyták eltűnni az enyészetben. A nagy temető jóval a templom mögött kezdődött és a hátsó kerítésig még hatalmas üres telek volt, s ahol a telek ferde domboldalba ment át a Rákóczi-hegyen, üresen tátongott. Ennek egy részét bitorolta az ugyancsak a Szentkirályi néni udvarába beköltözött Micsurin. Keresztezett mindent, tököt almával és uborkát ribizlivel s aztán a torzszülötteket, ha volt, szabadalmaztatni akarta, dicsekedett műveivel szerte a környéken, míg aztán elvitték kényszerzubbonyban, a telket pedig újra felverte a dudva.

(Folytatjuk)

1. Gergely Tamás:
   2012. május 19. 06:46

   Jó Andrei Makine-hangulat, asszociálja Kerekes Tamás Pingpongregényét

2. Gyárfás András:
   2012. május 20. 07:36

   Ez ugye dicséret?Így is úgy is köszönöm
   András