Amikor a vihar hatalma
a lélek hullámaival fenyegetett,
rettegő remegéseimtől
a félelem is reszketett,
felém pillantó világítótornyodtól
a remény reményt tanult,
egy fehér surranású galamb is
mutatta merre a part, az út,
már csak a hit bárkája vitt feléd,
újra s újra láttam a tornyod kemence-szemét,
amíg láttalak, tudtam, több vagyok,
s akkor már a vihar is biztatott,
nem volt egyéb társam a holdnál,
a szerelem utolsó kikötője voltál,
végállomás, talán az öröm vára,
ahol mintha valaki várna,
és akkor egyből leszakadt a part.
Álom volt, s ebből ez a vers maradt.

Maroshévíz, 2005-03-28