Száz éve született Salamon Ernő… Ezt is megértem: megboldogult apámmal majdnem egyívású emberek centenáriumát. Az egyik helyi lap, a „régi”, a „baloldali”, a „kommunista” Hargita Népe fél oldalas összeállítással emlékezett meg ma az eseményről. S nem is akármilyen összeállítással: Ferencz Imre 3 versből álló remek ciklusát hozta. Olyan igazak, kemények, üdék és találóak azok a versek, nem álltam meg, hogy telefonon föl ne hívjam a szerzőt. Kiderült: jól tettem, mert enyhe kétségei voltak fogadtatásukkal kapcsolatban. Attól tart, hogy esetleg félreértelmezik-magyarázzák hozzáállását a kommunista, magyar zsidó költőhöz, akiről szűkebb pátriájában, Gyergyóban valamikor középiskolát neveztek el s akit munkaszolgálatra hurcolva, Ukrajnában lőttek agyon az őket kísérő keretlegények.

Ferencz Imre kétszeresen szép kegyeleti gesztust tett verseivel: egyrészt visszaemelte a köztudatba az őt megillető helyére az egykor túlkanonizált, ám kitűnő költőt, másrészt kiemelte költészetének fő értékét: minden körülmények között a szegényekhez pártolását, érdekeik szellemi képviseletét. Méltóbb megemlékezést manapság nem is tudnék elképzelni költőnek, aki azáltal támad fel újra, hogy egy költőutód kézen fogja és beemeli őt a Versbe.

Cseke Gábor
Csíkszereda, 2012. május 9.

FERENCZ IMRE
In memoriam Salamon Ernő – születésének 100. évfordulójára

1. Szegények

Ahol nyomor van, ott mindig mosnak.
Szárítókötelet húznak, csomóznak.
Fától fáig húzzák a spárgát.
Felterítik a lepedőt, szellőztetik a párnát.
Tarka ruhákat csíptetnek fel a magasba,
hogy fújja a szél, de el ne ragadja…

Ahol nyomor van, ott mindig mosnak.
Vizet forralnak, lúgozót raknak.
A patakra mennek, csavarnak, szapulnak.
Nincs annyi bugyra a pokolnak,
mint amennyi rongya van a nyomornak…

A szegényt még az ág is húzza.
Az ágat a szegény viszi, húzza.
Rőzsével rakja meg a ládát.
Kifűtené vele a házát.
Hamuja marad a sok ágnak.
Akik szegények, mindig fáznak.
Es mindig mosnak, csak mosnak.
Próbálnak ellenállni
a szennynek, a kosznak…

Ahol nyomor van, ott mindig mosnak.
Lúgozót raknak, patakra mennek,
szapulnak, csavarnak, tisztálnak, teregetnek.
Ahol nyomor van, ott ritkán nevetnek…

2. Gyergyói tél

visítozik a cirkula
vigyázz kiáltja kis gyula

édes kenyeres munkahely –
nem hull manna csak hópehely

semmibe vesznek egészen
ha nincsen pénzed letétben

ha szegény vagy s nem vagy gazdag
jó ha zsebedben a madzag

hej a szülőföld már vágtér
s nincs a zsebedben a házbér

hej a zsebedben a madzag
mivelhogy nem lettél gazdag

visítozik acirkula
vigyázz kiáltja kis gyula

hej a szülőföld már irtás –
segíts minket Isten elvtárs

3. Ahogy éltem

Itt volt a pokol és
itt volt a mennyország.
Ördögök s angyalok
között éltem én,
s le-leültem Isten asztalához
vitatkozni még az elején…

Itt volt minden.
Itt volt a Mindenség,
amivel próbáltam
magam mérni én.
S le-leültem
Isten asztalához
perlekedni még az elején…

Kiáll a szekerem
rúdja már barátim!
Pokoltól, mennytől
– ördögök, angyalok –
búcsút veszek én…
Jó volt leülni,
vitázni, perlekedni
Isten asztalánál még az elején…

Itt volt a pokol és
itt volt a mennyország.
Költőnek ez adott
gyönyörű sorsot!
Végül csak utolért
a „három halál”!
Nem értem meg, lám,
a krisztusi szép kort…

2012.

(Forrás: Hargita Népe, 2012. május 9., Műhely melléklet)

Salamon Ernő sz. 1912. május 15-mh. 1943. február 27.
Haláláról, annak körülményeiről és helyszínéről itt olvasható izgalmas oknyomozóü riport:
DÁNOS MIKLÓS: „… J ö n a h a l á l, j ö n a t é l …” (Ukrajnai utakon)
Ferencz Imre sorai után úgy illiik, hogy néhány Salamon-versről is letöröljük a feledés porát.

SALAMON ERNŐ

Tél

Halott tél ringat januárt, a tél megint csak megtalált,
üres gyomrunk ma sem zabált.

Kezünk fejszét nem foghatott, se tollal nem dolgozhatott,
se meleg kesztyűt nem kapott.

Lábunkon rongyos a cipő, fagyos ujjak ideje jő,
esős időre fagy idő.

Mindegy: ősz lenget lombokat, vagy nyár méla kolompokat,
nekünk nem hord csak gondokat.

Csönd üli meg a kerteket, valaki… messze… nevetett.
Itten? Csak őrült lehetett.

1933

Nagyon kicsi vers

Délelőtt.
Fonák mosolygás, semmi meleg nap.
Kicsi világ. Köd volt. Temetik a fényt.
Nagykabáttalanság.

Pim, pám, citera jajgat,
valaki szőnyegeket ráz ki énekelve.
Valaki megbotlik, nagy kezén tüzifát cipelve
Hó még fehér, jég ragyog, messze gyár dudál.
Szánon visznek rönköt, orr fagy, ragad le szem.
Az országút nyomán pár ember keres falut.

Egy kanyarnál megáll valaki, találja, hova jut.

Mindegy, akár jobb, akár balra tér:
se jobbra nincs, se balra nincs kenyér.

1933

Gyerekdal

Az én apám melle olyan,
olyan, mint a nagykazán,
olyan hatalmasat sípol,
olyat senki igazán!

Nyakig ér a posztócsizma,
talpig ér a nagykabát,
az én apám minden ősszel
mégis meghűti magát.

Az ablakunk kicsapódik,
a réti szél beveri,
szegény apám a meleget
hogy keresi s nem leli.

Szegény anyám melegítné,
melegítné, nem teszi.
Lánykorától hidegrázás
didergeti, rezgeti.

Keskeny melle hidegedik,
húsa apad, csontja szúr,
rajta mindenfajta fúlás
szaporodik s nő gazul.

Így aztán nem melegednek,
ketten fáznak reggelig,
reggel a jó szalmazsákon
csuromvíz nyomuk, helyük.

Ha fejszével, ha karóval
kergetheted a ködöt,
nálunkfelé aki férfi,
novemberben mind köhög.

Nálunk azt, aki nem köhög,
megölik a szegények.
Mi nem félünk. Apám szegény
és az anyám szegényebb.

1938

Még több Salamon Ernő vers az Erdélyi és csángó költészet antológiában

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ