Szóval jött a hároméves amnesztia, 60. április 1. Kik szabadultak akkor?

A rövidebb büntetésűek, hat évvel bezárólag. 127-en szabadultunk Vácról.

Csak jöttek, hogy holnap hazamehetnek, emberek?

Elmondom. Kilenc órakor volt takarodó. Le kell feküdni, villanyt leoltják. Olyan zaj van a folyosón! Jövés-menés folyamatosan. Biztos jöttek megint új fiúk, gondoltuk. Az is szóba került, hogy visznek. Mondom az nem lehet, arról én tudnék, nem adtam ki senkinek élelmet. Akár szabadult, akár áthelyezték, aki onnan kiment, az kapott egy napi hideg élelmet, és azt én csináltam.
Azért is furcsa volt a zaj, mert az őröknek éjszakára posztópapucsuk volt, akkor meg csak úgy csattogtak a bakancsok a folyosó kövén. A zaj pedig csak nem szűnik. Éjféltájban, sőt már fél egy lehetett, nyílik az ajtó, nemigen tudtunk aludni, fölgyújtják a villanyt, bejön az osztályvezető, egy őrmester, a kulcsos, aki nyitja meg zárja a zárkákat, és jött az élelmezési főnök is. Azt mondja: – Bender, öltözzön föl! – Na most mi van?! – Becsukják az ajtót. Nem értettünk semmit. Majd megmondják… Pár perc múlva jöttek vissza. A konyhába mentünk. Én jó fiú voltam, jó volt a viszonyunk a főhadnaggyal, a főnökömmel, és megreszkíroztam azt a kérdést, hogy mi van, amikor kettesben maradtunk. Kérdezem: – Szállítás van? – Szállítás. Haza – szállítás. – Hogy értsem ezt, főhadnagy úr? – Úgy, hogy mennek haza. Maga is. – Érted?! A szájára tette az ujját, hogy egy szót se! 127 egynapos élelmet kellett elkészítenem. Nem akartam elhinni.
Már április elseje volt éjfél után… Még az is fölmerült bennem, hogy ez tréfa. Hát annak kegyetlen lett volna. Nem tudom elmondani, mit éreztem. Abban a hatalmas konyhában, raktárban, élelmezési részlegben meg az irodákban mindenhol égett a villany. A mosoda is teljes üzemmel működött. Éjjel?! Mindent elő kellett készíteni, mosták, vasalták a civil ruhákat.
Nem engedtek ki slamposan, ellenőrizték, hogy frissen megborotválkozott-e az ember. Így engedtek csak ki. A borbélyok is egész éjszaka dolgoztak. Akkor már tudtuk, hogy szabadulni fogunk.
Megkaptuk a ruhát úgy hajnali öt, fél hatkor. Nekem egy kék munkásruhám volt, vászonból. Még hideg volt akkor április elsején. Kabátom nem volt. Törődtem én vele?! Meztelen is kimentem volna! Odajön a főnököm, azt mondja: – Maga így nem mehet haza. – Mi a fene, maradok itt? – A cipőm is csak egy szandál volt. Levitt a raktárba, és én választottam egy ruhát. Olyan honvédségi sárga félcipőből volt egy nagyobb halom, abból választottam. Ruha nincs, csak katonaruha. Kaptam egy katonaköpenyt. Derékszíjam nem volt, csak lógott rajtam.
Közölték azt is, hogy egyenest haza kell mennünk, és 48 órán belül jelentkeznünk kell a rendőrségen. A gazdasági hivataltól megkaptuk a bérünket, azon dolgoztak egész éjszaka. A vonatot nekünk kellett megfizetni. Kaptam 1600 forintot.

Kinyílott a kapu, mint a filmekben, és kimasírozott 127 szabad ember?

Neem! Előálltak a rabszállítók, beszállítottak. És valahol, már nem is tudom, valahol Vác után kivittek a nyílt vasúti pályához, ott megállt a vonat, és ott szálltunk vonatra. A vonaton már nem volt kíséret. Adtak természetesen elbocsátó papírt, az is megvan.
Pestre vitt a vonat, ott szétoszlottunk. Én meg akartam látogatni Petikét. Ő is várt engem, talán a rádió is bemondta… Aztán meggondoltam, irány a Déli, minél előbb legyek otthon. Valamikor fél ötkor értem Pécsre a gyorssal, átszálltam a Siklósiba, akkor többszáz ember ingázott Siklósról. Leengedem az ablakot, kihajolok – és jött a bátyám.

Lakás, munkahely, egzisztencia nélkül mit lehetett kezdeni?

Hová menjek? A bátyáméknál vacsoráztam, anyámnak megvolt a lakása, ott volt egy rekamié, hová mehetnék? Akkor gondoltam: Úristen, szabad vagyok, de minek? A börtönben megvolt a reggelim, ebédem, vacsorám, lakásom, csak éppen nem voltam szabad. Itt meg egyik sincs meg. Nem élhetek a mások nyakán!

A rendőrségen kellett jelentkezni…

Este értem haza a vonattal, másnap reggel mentem el a rendőrségre. Azután minden hónap első vasárnapján jelentkeznem kellett. Megvan a papír, harminckét pecsét van rajta. Kérdezik: hol dolgozom? Mondom: sehol. Próbálkoztam én mindenhol. Jelentkeztem építőipari segédmunkásnak, Körmendi Lajos, aki előttem szabadult, az ott dolgozott. A legutolsó munka, de ha nincs más! Azt mondják: nincs fölvétel. De három napon belül el kellett helyezkednem. Kéthetenként érdeklődtem, de nem vettek föl, a rendőrség meg … És volt egy ismerősöm, aki Garéban volt jegyző korábban, Kovács Józsefnek hívták, ekkor pénztáros volt az építőipari cégnél. Ő mondta el: – Megkaptuk hivatalosan a
pártbizottságtól, hogy magát nem vehetjük föl.

Szóval el kell helyezkedni, és utasítják a helység összes munkáltatóját, hogy nem vehetnek föl…

Ahogy mondod! Megyek megint a rendőrségre. Hol dolgozik? – Sehol. – Móricz Géza volt akkor a rendőrparancsnok. – Mondom neki: nem is fogok elhelyezkedni. – Hogyhogy? – A pártbizottság utasítására nem vehetnek fel sehol. Hová menjek? – Na, ő megígérte, hogy beszélni fog a pártbizottsággal. Körülbelül egy hétre rá üzentek, hogy van fölvétel. Mentem az építőbrigádba maltert keverni. Addig eltelt három hónap. Addig jártam a hegyre napszámba. Metszeni, kaszálni, kapálni jártam.
Aztán találkoztam a pártbizottság első emberével, megszólított. Tudja, most már én is másképp látom a dolgokat. De a feleségemnek sem engedtek elhelyezkedni. Pedig akkor pedagógushiány volt.

És mikortól mondhatjuk azt, hogy konszolidálódott az 56-osok körül a helyzet?

Sokáig tartott, pontosan évre megmondani nem tudom. Éreztem a munkahelyemen, hogy másképp bántak velem. Olyan megbízhatatlan, megtűrt kategória. Pártbizottság irányított mindenhol. Én elvégeztem a munkát, amit rámbíztak, a harmadik évben már munkaátvevő voltam. Én mértem föl a brigádunk által elvégzett munkát, és ezt számolták el. Azt a ciszternát, ami a hegytetőn van, azt mi építettük.

*

A vagyon

Konokul és visszatérőn: a vagyonelkobzás az egyik legfájóbb pont. Amikor elveszik az ember tulajdonát. Jobban fáj és nagyobb sérelem, mint a szabadság elvesztése.
Ennek a gondolkodásmódnak nem leleplezése, hanem adaléka az anyagi függetlenség mint a polgári lét alapja. Nem rokon azzal a bevásárló-turizmussal és fogyasztói társadalommal, amely napjaink tobzódását jellemzi, és elsősorban költekezésre buzdít. A szocializmus meg a globalizálódó élvezetvallású modernség fölszaporította az ember körül a tárgyakat és a fogyasztási javakat, életcéllá téve a vásárlást, a költekezést.
Ez a generáció, bár nagyobbrészt kitört a paraszti létforma kiszolgáltatottságából, de életvezetésében annak értékrendjéhez tér vissza, vagy inkább maradt hű hozzá. Földbe, ingatlanba fekteti jövedelmét, a felesleget. Takarékosság és beosztás jellemzi a legnagyobb jólét idején is. Létalapja, megélhetése, életcélja a munkával és racionális gondolkodással, tisztes üzleti magatartással elérhető anyagi gyarapodás. Távol áll tőle a lottón nyerhető milliók, a gyors meggazdagodást ígérő spekuláció, ügyeskedés, s ugyanúgy idegen tőle a kölcsönökből gazdálkodó eladósodás.
Öntudatot, tartást ad a család, az utódok számára megteremtett biztonság, a személyiség kiterjesztett határait, az önmegvalósítást testesíti meg az enyém fogalma. Ezt elvenni fölér a gyilkossággal.
Nagyon sok példa van arra, hogy az államosítás, vagyonelkobzás által elvett magántulajdonok egy élet munkájával visszakerültek eredeti gazdájukhoz.

Az egyenlőség eszméje

Az alakuló, induló polgári értékrendbe, amely bizonyos szempontból akár igazságtalannak is nevezhető, vágott rendet az egyenlőség eszméje.
Az emberek közötti egyenlőség tiszta ideája mint a huszadik század alapmotívuma, végigkísérte életüket. A történelmi és politikai erők játéka eszmék vonzásában forgatta fel a generációk óta megszokott rendet. Az egyéni gyarapodásra és anyagi függetlenségre önkizsákmányolással törekvő kis életek a történelem szélviharával találkoztak. Az iskolában megtanult és könyvekből megismert világforgató események a családi, közösségi múlt fordulataival álltak párhuzamba.
A hosszú távú ellenfél az egyenlőség szocialista gondolata volt. A gyarapodó réteg, bármennyire is különbnek és dolgosabbnak tekintette magát, mint a környezet szerencsétlenebbjeit, természetesen rétegezett volt. De a tekintély és a vagyon alapja az egyéni munka, az iparkodás volt. A spórolós életvitel, a generációkon át megkoplalt további gyarapodás, az utódoknak átadott, pénzben, földben, jószágban mérhető vagyon. Nyilván nem volt igazságos a társadalomban a vagyoni rétegződés, és más-más induló helyzetből vágott neki minden egyes család a gyarapításnak, de a nagy egyenlősdit, amikor a gazdagoktól elveszünk és odaadjuk a szegényeknek, ösztönösen elutasították. Hogyne, egyik éjt nappallá téve robotolt, és összerakott valamit, a másik dorbézolt, italozott egy életen át, s akkor jön a hatalom, és akinek van, attól elvesz, akinek nincs, annak ad.

Nyom nélkül

Hogyan élted meg azt, a szabadulásod után bizonyára szembesültél vele, hogy az ország átállt Kádár oldalára. Azt szokták megírni, hogy már 57 május elsején tömegek vonultak fel. A börtönben még hihettétek azt, hogy a magyar társadalom nagyobb rész úgy érez, ahogy ti. És közben megváltozott a hangulat. Az emberek hajlandók voltak felejteni, nyom nélkül eltűnt a közbeszédből 56.

Kádárnak volt egy beszéde Szolnokon, teljes jogon amnesztiát hirdetett, az oroszok árnyékában azt ígérte, nem lesz senkinek bántódása…. Trükkből csinálta, így is kiment kétszázhúszezer ember Nyugatra. Ugyanakkor ez az ember szorította a bíróságokat, mert kevés a halálos ítélet. Nagyon sok embert bezártak. Nekem pontos adataim vannak: 800 000 ember szabadult internálótáborokból és börtönökből.

Ez nem ötvenhat, hanem az ötvenes évek mérlege. Tehát szinte minden tizedik magyar ember megtapasztalta vagy az internálást vagy a börtönt.

Nagy Imre kivégzéséről hogyan szereztél tudomást?

Én benn voltam Vácott. Nem tudtunk mi semmit.

Azt tudtátok, hogy folynak kivégzések?

Azt tudtuk.

(Vége következik)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ