– Te aljas vagy, vagy szemét? – szegezi nekem a kérdést a már-már barát cimborám. Megnyugtat, hogy választhatok. Már-már barát cimborám pont olyan, mint Che Guevara. Most napszemüveget vesz fel és pont olyan lesz, mint Fidel Castro. Pont olyan! Némi különbség azért van közöttük, ő nem tűnik forradalmárnak. Diktátornak meg pláne nem. Beszélgetünk, két szakállas negyvenes. Nekem beborítják arcomat, neki még csak pelyhedzenek az ősz szálak. Itt, a diófa alatt sem nyerünk enyhülést. Nem is várunk, hisz az ég éppoly borús, a nappal éppoly sötét, mint amiről beszélünk. (Később majd az eső el fog eredni, de mintha mindegy volna…)
– Te aljas vagy, vagy szemét? – Stilisztikai mázba rejtett erkölcsi kérdésekről vitatkozunk. Csupa-csupa olyan dologról, amelyek eltörpülnek a való világ bonyolult rafináltsága mellett, s amelyekről jelen pillanatban csak vele tudok diskurálni. Már-már barát cimborám – az amatőr filozófus és gazda – egy speciális szolnoki iskola igazgatója, tanára (egyébként újszászi ember, beszélgetésünk is itt zajlik). Kikristályosodott nézetei vannak emberről, világról, változásról. Még nem mondja ki a szót, tao, Buddha, de mér érzem. (Később a rum és személyem hatására el fog mondani egy-két „tanmesét”.) Sokat tanulok tőle. Hogy holnapra elfelejtsem s járjam tovább kárhozatom kitaposott útját!
– Te aljas vagy, vagy szemét? – faggat és immár nem megnyugtató a választás lehetősége. (A nap fellobogott, lángolt, a diófa elköltözött. Én ott álltam pőrén, meztelenül. Segítségért esedezve.)
– Ne haragudj! – Megértettem, hogy nem vár választ a kérdésére.
/Megjegyzés: Amikor Sanyi a „tanmeséket” mondta, már sört ittunk. És réges-rég nem a diófa alatt!/

/Ú. H., 1996. november/