(Levelek New Yorkból)

– Micsoda felfordulás! Mi-cso-da fel-for-du-lás! – robbant be a házunk alagsorában berendezett mosoda kellőképpen vegyszerszagú délelőtti idilljébe Miss Alvaro egy bevásárlószatyrot himbálva a lába mellett.

Az egyik széken, a szárítók elé húzódva Smith ült a negyedikről, fekete napszemüvegben, hosszú lábait szétvetve, mint egy koromfekete, rasztafrizurás polip. Szemben, a hajtogató asztal fölé hajolva házunk híressége, a Village Voice nyugalmazott egykori kolumnistája mélázik dioptriái mögül a kiterített újságon. Szemmel láthatólag nagy sokkot okozott békés gondolataira nézve Miss Alvaro zajos becsörtetése a kis helyiségbe, a jelek szerint Smith-tel a negyedikről nem bővelkedtek társalgási témában.

– Magát mi lelte? – büffentett oda Smith a negyedikről, és Miss Alvaro, mintha csak direkte ezért szaladt volna le az alagsorba az utcáról, ahelyett, hogy hazament volna, elkezdett patakzani:
– Eltűnt az Empersztétbilding! Nincs. Rendben vagyunk. – egy kis hatásszünet után folytatta – de amiatt is, mert az eddig megadott információra senki sem kezdett el izgatottan jajveszékelve futkosni. Smith a negyedikről csak ült, mint egy raszta polip, az újságíró lassan felemelte a fejét, és végigmérte az ajtóban imbolygó asszonyt, és nem tudta teljes bizonyossággal eldönteni, csak a zihálástól-e vagy egyéb okoknál fogva nincs amaz teljes egyensúlyban önmagával.
– Én tudtam, hogy egyszer ez lesz! Eltűnik az is, oszt cseszhetjük. Mostmár tényleg…na, de tényleg, emberek, honnan tudja a nép, hogy hol van. Eddig még az Empirszté megvolt, ha nem is mint a tornyok. De megvolt. Miheztartás végett.
– Micsoda marhaságokat beszél maga! – morgott Smith a negyedikről, és felpislantott a digitális kijelzőre, hány perc van még a szárítási programból hátra.
– Márpedig ez van! Tetszik-nem tetszik. Eltűnt. Mondták a boltban is. Itt van, kérdezze csak meg a fiatalembert – bökött rám – mert ő a penthouse-ban lakik, neki látnia kell…
– Hogy látná, ha most mondja, hogy eltűnt?… Látja végre, milyen nagy marhaságokat beszél itt maga!
– Láthatja, bizony, azt láthatja, hogy nem látja. Igaz, fiatalember?
– Nos, el kell ismernem, ma valóban nem láttam az Empire State Buildinget. A reggeli kávé mellett pedig szoktam látni. De ma nem.
– Mert köd van – tette hozzá mindent eldöntő hangon a kolumnista, aki kezdett felocsúdni apatikus világából, és az izgalmasnak ígérkező társalgás felé fordította a székét.

Miss Alvarohoz már korábbi élmények is kötnek. Ahhoz képest, hogy háromszázan laknak a házban, Miss Alvaroval hoz leggyakrabban össze a sors. Leginkább a mosodában. Van, amikor ő is mos, de van, mint ahogyan most is, hogy csak belibben valahonnan, mint egy revüszínpadra, és gyorsan előadja magát. Egyik alkalommal megbotránkozva mutatott a szennyeskosaramra a nagyliftben:
– Mi az, már megint mos? A múltkor is mosott!…
– Az egy hónapja volt…
– Nagyon gyakran mos!
– Hetente szoktam…
– Mondom én, hogy gyakran mos. Mint egy mosómedve. Anyuka jól van?
– Jól.

Legutóbb egy koraéjféli időpontban hazafelé lépkedve a ház előtt bukkantam rá a fa alatt. Olyan pózban hidazott, mintha tótágast akart volna állni, de félúton meggondolta. Kinyújtott lábakkal előrehajolva a tenyerére támaszkodott, úgy állt ott négykézláb, mintha legelni készülne. Egy bevásárlószatyrot szorongatott, de a jelek szerint odacsapódhatott a járdához, mert ecetszag áradt belőle.
– Hogy van mindig, drága? – érdeklődtem nem leplezve meglepetésemet, hogy a kései órán a Pitt Streeten akadok rá, mert a korábbi élményeim tükrében valahogy inkább olyan reggeli embernek hittem Miss Alvarot. Fene se tudja, miért, de ebből is világosan kitűnik, milyen szarvas hiba valakit elhamarkodottan beskatulyázni. És az is könnyen meglehet, hogy Miss Alvaro valóban inkább reggeli ember, csak most halaszthatatlan teendők szólították ki a Pitt Street nyáron kellemes és hűvös árnyékot biztosító platánfája alá.
– Rendben, babám, rendben. Az élet szép.
– Ahogy mondja, drága. Minden bizonnyal. És bár nem szeretnék tolakodónak mutatkozni, mégiscsak felmerült bennem a kérdés, és immár előhozakodok vele, hogy ugyan miben ügyködik ott a sötétben?… Ha esetleg segítségére lehetnék bármiben is…
– Rendben van, babám, rendben van. Aranyos vagy. De rendben van. Ezt a virágot ültettem!
– Ó, milyen nagyszerű! Most?
– Dehogy most! Hát, nem látod, hogy éjszaka van!…
– Felmerült bennem.
– Anyuka jól van?
– Jól. Nemsokára idejön.
– Nem! Télleg?
– Ahogy mondom.
– Ó, micsoda öröm! Klassz lesz.

– Köd van, nincs köd: eltűnt. – vágott vissza a kolumnistának.
– Ott van, csak nem látszik. Képzelje oda, ha ennyire elveszettnek érzi magát nélküle. És akkor tudni fogja, hogy New Yorkban van.
– Szép kis alak maga! És ha a Fehér Házat képzelem oda, akkor DC-ben leszek? Rohadtul vicces, mondhatom.
– Istent se látja, mégis elhiszi – lelkesedett bele professzori attitűddel a kolumnista a nevelésbe.
– Na, Istent hagyják ki ebből a marhaságból – hördült fel a fekete napszemüveg alatt szundizó Smith a negyedikről, és nyelvével áttette a fogpiszkálót a szája jobb sarkából a baloldaliba. – Maga nagyon sötét, asszonyom!
– Nanana! Na-na! Ne szemtelenkedjen. Ha maga tudná. Én a Hurrikánban takarítottam. – Smith a negyedikről erre harsányan felröhögött, és feltaszította a napszemüvegét a homlokára:
– Mit csinált maga a hurrikánban?
– Takarítottam.
– Az egy klub a Park Avenue South-on…
– Lássa! Az újságos tudja. Mondja csak meg nekik, direktorom.
– A klubot egy connecticuti milliomos hozta létre hálából, miután nagynénjétől kisebb vagyont örökölt az öreglány halála után.
– Ha annyire hálás volt a vénasszonynak, miért nem róla nevezte el a klubot? – kötekedett Smith a negyedikről a kolumnistával.
– Mert nem a nagynéninek volt hálás, hanem a hurrikánnak. A tanti krúzon volt a Bahamákon, amikor a Jana hurrikán elsüllyesztette a hajót. A család csak azért bánta a tragédiát, mert az ékszerek a Karib-tenger fenekére kerültek…
– Meccsoda felfordulás! – mammogta Miss Alvaro, és nekitámaszkodott az ajtónak. A folyosón a házi szerelőfiú sietett el, udvariasan biccentett a kis társaságnak.
– Andriy! Eltűnt a torony.
– Persze! – mosolygott a szöszke fiú, és tovasietett.
– Figyeljen ide, asszonyom – futott neki ismét a kolumnista, miközben a bevásárlószatyorra bökött – mivel fizetett a boltban?

Miss Alvaro megszeppenten magához szorította a szatyrot, és kis gondolkodás után válaszolt:
– Hát, plasztikkal…
– Hitelkártyával, ugye…
– Mi köze hozzá?…
– Na. Azt a pénzt se látja, mégis ott van!
– He?
– Másképp mondom – törölte meg homlokát a kolumnista, és elszántan előrehajolta széken – Járt maga színházban?
– Nem vagyok én színésznő!
– Hallotta, – röhögött fel Smith a negyedikről – sepregetett a hurrikánban.
– Volt színházban?
– Nézze, direktor, én nem vagyok olyan. Szegény családból szarmazok, de olyan nem vagyok. Ne sértegessen itten engemet. Inkább nézze meg azt az újságot. Nem írnak semmit benne arról, hogy a torony hova tűnt?
– A G-8-akról ír.
– Nafene… – horkant fel Smith a negyedikről.
– Itt egy fotó Camp Davidből. Csend és béke. És a világ 8 legbefolyásosabb vezetője.
– Obama is? – fordult oda Smith a negyedikről a kolumnistához.
– Obama is, persze. Ő van középen, mint házigazda.
– Mutassa csak. Mik ezek a számok? Mindegyiknek az ára? – és herregve beleröhögött a kolumnista képébe.
– Az államadósságok. Trilliárd dollárban kifejezve.
– Há?
– Ennyivel vannak eladósodva az országok.
– Kinek?
– A Világbanknak.
– Az melyik?
– Az nem egy olyan utcán látható bank.
– Na, hallja, asszonyom – vicsorította fogait Miss Alvaro felé Smith a negyedikről, és egy pillanatra kicsit hasonlított egy vidám csimpánzra.
– Mi van? – rezzent össze az asszony, aki az ajtófélfának támaszkodva valahol korábban elmaradt a gondolataival.
– Hogy a bank se látszik, de tele van lóvéval.
– Semmit se írnak a toronyról?
– Arról semmit.
– El akarják titkolni.
– Mit?!
– Hogy eltűnt.

A magasröptű társalgás rendkívüli módon kiszínezte a reggeli és kávé közötti unalmasan zsibbadtnak ígérkezett időhézagot. A megszárított ruhákkal a kosárban elindultam a lift felé.

– Várjál, babám. Én is jövök. – intett Miss Alvaro. A liftajtóban megállt és visszaintett a társaságnak:
– Szóljanak csak nyugodtan, ha bármi… Bátran! Helló-belló! Hollá! – majd belépve a liftbe, kissé meglepetten vett észre, felnézett rám, és megkérdezte:
– Anyuka jól van?
– Jól.
– Mosás?
– Az.
– Hú! Te mindig mosol.
– Hát ja.
– Te, képzeld… Hallottad, hogy…?
– …eltűnt a torony? – fejeztem be a mondatát.
– Hallottad? – kerekedett ki a szeme.
– Most hallottam, igen. Lenn a mosodában.
– Nem! Tényleg?! Most mondd meg, te. Miccsoda felforduláás!

A hatodikon a lift lassított. Kinyílt az ajtó. Miss Alvaro elbúcsúzott, és kivonult:

– Hollá, Pappy! – intett vissza.
– Helló, Miss Alvaro – bukkant fel a folyosón az épület csinos adminisztrátornője.
– Joanne, angyalom. Képzelje, micsoda felfordulás! Eltűnt az Empirsztébilding. Most mondta ez a fiatalember a penthouse-ból…

Joanne még végigmérhetett, mielőtt a liftajtó bezárult.

New York, 2012. május 22.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ