(Puzzle-darabok életemből)

Az első svájci karácsony felidézte az otthoniak emlékét, nem csak azért, mert idegenben leírhatatlan szenvedés az otthoni nagy szeretet ünnepe, még ha együtt is a család egy része. Ajándékhegyek mögé menekülünk s bódítjuk magunkat, hogy ne jöjjön „az emlékszel“. Kora délután sokszor nyak- és lábtörés veszélye mellett, beloptam a fenyőfát.

Az is egy kész regény, hogy a többszörös tiltás ellenére ki hogyan jutott a fához. Sokszor a vonattal versenyt futva vártuk, hogy a bútorgyári kanyarnál ledobja a barát, vagy házi szállító, mert az állomáson már ott állt az ellenőr. Majd villámgyorsan feldíszíteni, hogy mire Pampa vagy én visszajövünk a sétáról a gyermekkel, Andris még odaképzelhesse a meglibbenő függöny mögé az éppen eltűnő angyalszárnyakat. Mennyből az angyal, először, majd még kétszer aznap este, hisz alighogy kicsomagolta az ajándékait és eldöntötte, melyiket muszáj egész este magával hurcolnia, indultunk is édesanyámékhoz, ahol az elmaradhatatlan három-négy méteres fa körül újra felcsendült az édesapám kezdő hangot megadó nagyon szép baritonja, édesanyám félénk, de tisztán csengő althangja, a gyermek- és unokakórus szép vegyes fals kíséretében a karácsonyi dal. S aztán siessünk, már vár a nagy vacsora a Pampáék szüleinél. Az ottani népes rokonsággal, s többnyire a gyertyagyújtásra s csengőcsilingelésre léptünk be, s itt harmadszor jött az angyal, de valahogy mindig előttünk egy fél perccel, s csak öt vagy hat év múlva nőtt akkkorára Andris, hogy utólérhettük: nincs is angyal, hazudtok, ti csináljátok az egészet, én tudom, láttam. S nálam eltelt hatvanöt év, míg megbizonyosodhattam, hogy de igenis van. Kisgyermek koromban ajándék volt maga a fa is. Később, amikor kinőttünk az angyalálomból, egyik legizgalmasabb feladat volt a díszek készítése adventkor. A sok színes papírgirland, aranydiók, kisebb almák, hogy bírja az ág, és az otthon főzött szaloncukor, sztaniolpapírja már megélt jónéhány karácsonyt, de ügyes türelmes kezek január második hetében, mielőtt a fát a tűzifa közé aprította volna valamelyikünk, a „hosszú téli estéken” körömmel kisimítottuk, de úgy is volt, hogy labdává gyúrtuk s majd a következő december estéin élesztettük újra. A szaloncukrokat is valami jótett, vagy éppenséggel hogy valamelyikünk végre semmi rosszat sem tett, jutalomképpen osztogatták a szüleink, míg rá nem jöttünk, hogy miután csak az egyik vége van lekötözve, ki lehet sodorni s újra visszazárni a csillogó díszt, csak a huzat árulta el, hogy üresen lebeg. A mi fáink nem végezték az utcán a többi, sokszínű, egyszeri használatra ítélt mütyürökkel. Hetekig vakartam a gyantanyomokat a kezemről, mert vállaltam s nagyon szívesen a feldarabolását, hogy a legközelebbi nagymosásnál gyújtóként kerüljenek az üst alá.

Kár lenne átugrani a Mikulást, a megevős ajándékok ünnepét. A legizgalmasabb Andris első sepsiszentgyörgyi Mikulása volt. Az angyalmeséből már kinőtt, de a Mikulást még valahogy életben sikerült tartani, ennek előfeltétele, hogy teljesen észrevétlen, de még lefekvés előtt valamilyen módon teljen meg a cipője cukorkával, naranccsal, dióval. A jóelőre megvett édességeket kellően becsomagolva a szomszéd erkélyén rejtettük el. Hatodika előestéjén Pampának el kellett terelnie az Andris figyelmét, én kimentem a konyhába (ennek volt közös erkélye tíz emelet magasságában a szomszéddal) átmásztam, majd vissza az ajándékokkal, s mindezt a lehető legnagyobb csendben és gyorsasággal. Azóta nézem kicsit lefitymálóan a trapéz akrobatáinak produkcióit, hisz jóval alacsonyabban, alattuk védőhálóval s a másik trapézon profi segítő kifogó kezek, ezzel szemben én a csúszós pár centis betonkorláton a visszautat már csak egy kézzel (a másikban az ajándékcsomag) tíz emelet magasságában, kezeiket tördelő, halkan sápítozó/óbégató asszonyok (a szomszédaszony meg Jolánka néni) kísérőzenéjére csináltam a produkciót. Ma is minden évben megjátsszuk, az idén aztán nincs Mikulás, s az utolsó pillanatig rejtegetjük, hogy majd valahogy a cipőbe kerüljön a virgács mellé, nem lesz, nem lesz, de Pampa azért kiadja az ukázt: jó, ne legyen, de tudod, melyik Bulgarit vegyed… Hogy is tudtam kifelejteni a karácsonyfáról a száraz kekszeket, hisz több volt belőlük, mint a szaloncukorból, s azt szabad volt szedni, amennyit rögtön megettünk, csak óvatosan, nehogy lerázzunk valami mást is a fáról. Később nagy élvezet lett a készítésnél is besegíteni. Az elején a húsőrlő lassú, egyenletes hajtása, majd a betűk vagy figurák kialakítása teljes fantáziaszabadsággal. Hát nem írom le, hogy a Miki kezei közül milyen figurák kerültek ki, igaz, a fára már nem, s ő viszonylag gyorsan elunta az ájtatosságot. Pista meg ajándékvonatokat, röppentyűket faragott inkább, így Márika meg én csináltuk őszinte élvezettel, míg nálunk is be nem tört a kereskedelem a kész termékeivel s gyorsabbá tette, de meghittebbé nem az előkészületeket. A karácsonynak megvolt a vallásos íze is, hisz édesapám, az egykori református pap, meg nagytata, a katolikus kántor, belopták nevelésünkbe, az egyikük a hit örömét, szükségességét, a másik a félelmet az utolsó ítélettől.

Istenem, hol vannak azok az izgalmas otthoni napok, az állandó kétely, hogy kerül vagy nem kerül az idén fa. Résen lenni, hátha valaki elkotyogja, hol, honnan és hogyan szerzi. S ha a piacon kissé elsietve megjelent a teherautó a december 30-ára szánt fákkal, hát két könyékkel, teljes mellbedobással verekedni, s ami éppen legfelül van, boldogan kifizetni. Kit érdekelt, hogy mekkora s milyen, többnyire úgyis valamiképpen görbére és aszimetrikusra sikerült példányok nőttek abban az évben is. Kerül amennyibe kerül, s majd otthon a kis vasfűrésszel és vésővel az ágakat átcsoportosítani, hogy valamelyest köralakúvá váljon. S még hol van a talpfába állítás? Erre többnyire ráment a legjobb bőrkesztyűm. Olyan gyantamennyiséget ontott, hogyha nem akartam hetekig mocskos kézzel járni az irodába, kénytelen voltam kesztyűt húzni, s az angyal már tudta, hogy mit hozzon nekem. Napokig szünetelt a jószomszédi viszony a szörnyű kalapálástól, míg sikerült a fa- és talpegyüttest összeállítani, na meg a szegeket is a falba verni, ki kellett kötözzük a csúcsát, ha nem akartuk, hogy egyetlen gyermekünkre zuhanjon minden, amikor a szaloncukrot dézsmálja. S ha még nem volt meg a téli nagytakarítás, hát most muszáj lett. A fa- és faltörmelék mindent belepett. Bármennyire is megpróbáltam azt az alapelvet érvényesíteni, hogy CSAK EGYSZER KELL NAGYTAKARITANI AZ ÉLETBEN, UTÁNA CSAK RENDET TARTANI, mint oly sok minden mást, ezt sem sikerült érvényre juttatnom, s ha már mindent feje tetejére állítottunk a szobában, ahol a művelet zajlott, nem lehetett a többit frissítés nélkül hagyni, s a takarítási láz a szomszédok ajtajáig dühöngött.

(Folytatjuk)