12. FORRADALMI SZELEK EGY TEHÉN FARÁNÁL

Előzmények: Bódogot a Riska tehén rúgja meg, de mivel az Elvtárs beszéde járt a rúgás alatt a fejében, a sebből felfakadó vér forradalmi lobogásnak bizonyul, egyenesen forradalmi csodának. Ezért pártinstruktornak választják meg, annak ellenére, hogy Jóska elvtárs meg a sintér akadályozni próbálják a folyamatot. Kommunista lázálmában Bódog elhatározza, hogy az õ vére fogja a meglásdi búzát vörösre festeni. Különben…. Egyelőre viszont motorina nincs a traktoroknak, valamint nem alkalmas a meglásdi föld az a búzatermelésre. Bódog elbocsájtja az agrármérnököt.

Egyszerre gondolt a jövőre meg a múltra Bódog, amikor a falu párttitkárához ellátogatott. Magában ő ezt így fogalmazta meg:
„Lehet, hogy ez a múlt Meglásdnak megfelelő volt, a jövő viszont új kádereket kíván.”
Perzselő új gondolat; figyelte Bódog a palánkot, hogy attól barnult volna meg, a lángjától? Vagy egyszerűen csak a szú kezdte ki… A párttitkárt nem találta a házban, hiszen az az istállóban fejt. Megállt Bódog annak bejáratánál. Mert annyit átvett az ideológiai kurzust megjárt elvtársnőjétől, hogy a kommunista elveket el kell választani – a tehén farától. Tulajdonképpen rászólhatott volna a párttitkárra, hogy hagyja abba a fejést. Megtehette volna, mert Bódog pártinstruktor volt, viszont kegyeletet is érzett az öregember iránt, akiben az apját tisztelhette.
Míg a párttitkári tehenet figyelte, eszébe jutott a Riska. Mintha nem hallotta volna annak a bőgését az utóbbi napokban…. Csak nem döglött meg? Magában máris elmarasztalta a tehenet a kommunista kitartás hiánya miatt. Fájt volna, ha így van, a mellén érezte az érzést. Pontosan ott, ahol a Riska patája érte. Mennyivel más tett volt az, figyelmeztetően forradalmi, mint ez, hogyha valóban elpatkolt.
„Nem tehette meg velem!”, ágaskodott benne az érzés. Nem a tehenet és nem magát sajnálta, hanem azt, hogy az ügy, a forradalmi Meglásd új nevének megalkotása, csorbát szenved. „Nem akárki tehene volt!”
Azt értette ezalatt, hogy egy kommunista otthon mellett ragadt némi mozgalmi tisztánlátásból a tehénre is. Vagyis nem tehette meg velük, hogy otthagyja őket, éppen akkor, amikor az Elvtárs eszméit hirdetik. Titkon azt remélte, hogy Győző fiuk szervezett meg egy Haza Sólymaiból álló akciócsoportot, mely a Riska tehenet azalatt a két hét alatt, míg forradalmi lobogásukban távol voltak, vízzel meg táppal ellátta.
– Kritikával kell hogy illesselek, titkár elvtárs! – Nyugtalanító gondolatai megszakadtak Bódognak, amikor apja a fejést befejezte. – Hát a fejés az első?! Nem a falu forradalmi átalakítása?
Szegény párttitkár kezéből majd kihullott a sajtár. Először is azért, mert nagyon meglepődött attól a hangtól, melyből neki az istállóban kijutoţt. Másodszor a Bódog szavai igazától. Hiszen a forradalmi lobogás terjesztésében valóban nem jeleskedett. Még meg is botlott kifele menet, annyira elmerült az önkritikában.
Ez viszont Bódogot nem hatotta meg, tovább ásott le az elmarasztalásban:
– Hol van az akciócsoport, melyet megszavaztunk?
S mert a kommunista elmarasztalás nem jár egyedül, előtörekedett a Bódog háta mögül annak a társa:
– Nem fonnak a meglásdi asszonyok!
Nocsak. Nézett Bódog a hang után, hát, egykori hitestársa, Melinda áll ott. Arcán egy újabb ránc, éppen az akkor bemondott gondja okozta volna, töprengett Bódog. Ha nem fonnak télen az asszonyok, amikor pedig annak ideje van, az nagyon komoly dolog. Megrémült Bódog, hiszen tudta, hogy az állat is megérzi a vészt, mit érezhettek meg a meglásdi asszonyok?
– Miért nem fonnak? – kérdezte Melindától.
A párttitkár nyilván tudta az okot kérdezés nélkül is. Ha nem fonnak, az azért van, mert hiányolják a felolvasást. Hiszen megígérték nekik legutóbb, hogy sorozatot indítanak a forradalom klasszikusaiból. A szemelvények kiválasztásával pedig a filozófia – tanárt bízták meg. Az meg… A gondolattól, hogy az vagy elfelejtette part feladatát, vagy szándékosan mulasztott, a párttitkár homloka gyöngyözni kezdett. Levette ezért a kucsmáját, bár odakint hideg volt, s az istállóban ugye nem lehetett ilyen fontos dolgokat megbeszélni.
– Nem fáztok? – kérdezte menyétől illetve fiától. Egyrészt zavarában, másrészt hogy időt nyerjen. Hiszen ott állt egy szál pongyolában az egyik, kigombolt nyakú ingben a másik, ráadásul mellben vérzett.
Melinda viszont öntudatos volt, s nemcsak félrevezetni nem hagyta magát, hanem a családi meghitt hangulat gondolatát is sér­tésnek vette. Visszakérdezett:
– Csak nem lett ellensége kibontakozó forradalmi lendületünknek a filozófiatanár?
Bódog is kemény pártosságának oldaláról mutatkozott meg: – Leváltom!
Az ő egyszavas döntésétől a párttitkár újabb némaságba burkolózott, annál beszédesebb lett viszont Melinda:
– Határozott vagy, Bódog elvtárs, igazi forradalmár! -Ha nem vettek volna hitvesi búcsút egymástól, a nyakába ugrik, mint akkor, amikor még megosztották egymással azt a száraz karéj kenyeret, melyet fiuk guberált nekik. Nyakába nem ugrott, megenyhült mégis elvtársi hidegségében:
– Hallottam ám… – Nem folytatta, fegyelmezett fél kommunista szóból is értették ők egymást. Viszont hogy a párttitkár értetlenül ne álljon, Melinda felvilágosította:
– Kirúgta Bódog az állatorvost, meg az agrármérnököt is.
Nem szólt semmit a párttitkár, csupán a feje búbját vakargatta. Mintha azt kérdezné azáltal: „Miért?”
– Nem hisznek se a kommunista csodában, mely itt lobog a mellemen – adta meg a választ Bódog -, sem a kommunista búzában, melynek kalásza ott leng minden igaz forradalmár tudatában!
– Meglásdon nem terem meg a búza – szólalt meg ekkor a párttitkár. Rövid mondata, melyet paraszt meggyőződése kényszerített ki belőle, megpecsételte további sorsát.
– Meglásdon nem, ám a forradalmár faluban, melyet helyébe építünk, igen! – Határozott volt Bódog megint. Korgott a gyomra, mikor a kommunista cipóra gondolt, de a negyvennyolcból, vagyis mozgalmi meggyőződéséből nem engedett.
Úgy bántak ezentúl a párttitkárral, mint valami gyerekkel:
– Lehet, hogy epret – magyarázta neki Melinda – az agrármérnök segítségével termesztettek, a kommunista búzához viszont forradalmi lendület szükséges.
Bódog felé fordulva pedig csillogó szemmel rebegte el kérését Melinda:
– Tagja szeretnék lenni az akciócsoportnak.
Szavaitól újra lángra kapott a Bódog forradalmi meggyőződése, vagyis a vér mind jobban szivárgott a melléből.
– Nemcsak tagnak választunk be az akciócsoportba – mondotta Bódog -, hanem egyenesen párttitkárnak a forradalmár faluba!
Meglepő módon a párttitkár tartotta magát az alapszabályzathoz:
– Meg kell várni azzal az őszt, a választásokat. Különben is valakinek jelölnie kell.
Elsősorban nem is a párttitkáron csodálkozott Bódog, hanem hogy nem is olyan régen még bámulta őt tapasztalatáért, melyet a forradalmi haladás terén elért, az ideológiai érettségéért, mellyel őt megválasztatta. Viszont amióta instruktor lett, meglátta benne is a hibát. Kiégett régi szivarnak tartotta, akárcsak a megleszi traktorokat, használhatatlannak. Előjöttek ráadásul korábbi csalódásai, melyeket addig eltolt magától. Miért mondta azt – például -, hogy „a tehén szent”? Miért nevezte őt fiának pártgyűlésen? Miért, és ez valami egészen új megjegyzése volt: miért a forradalom klasszikusainak szenteltek sorozatot? Miért nem az Elvtársnak? Vajon nem ismerték volna fel, hogy az Elvtárs beszédei a forradalmi elmélet kicsúcsosodása?! Nagy „E”-vel és nagy „B”-vel gondolta, ahogy az egy pártinstruktorhoz illik.
Éberségét annyira nem vesztette el a párttitkár, hogy észre ne vegye, mandátumának leáldozott. Újfajta forradalmi szelek fújnak, még a tehene is megérezte, hosszan bőgött tőle. Új szelek, új instruktorok, gondolta, s már azt sem találta kizártnak, hogy megterem a kommunista búza a meglásdi határban.
– Önkritikát gyakorolok, elvtársak – mondta, s visszatántorgott tehene farához. – Gyöngült a szemem vagy mi, az új horizontokat nem vettem észre…
– Váltsd le! – kiáltotta „Bódog elvtárs”-ának Melinda. Aki úgy érezte, hogy számára a megleszi traktorállomás felől érkező hidegfront forradalmi meggyőződésének beteljesülését hozta meg.

Következik: 13. „MIELVTÁRSUNK”