13. „MIELVTÁRSUNK”

Előzmények: Bódogot a Riska tehén rúgja meg, de mivel az Elvtárs beszéde járt a rúgás alatt a fejében, a sebből felfakadó vér forradalmi lobogásnak bizonyul, egyenesen forradalmi csodának. Egyelőre viszont motorina nincs a traktoroknak, valamint nem alkalmas a meglásdi föld az a búzatermelésre. Bódog elbocsájtja az agrármérnököt. Majd kirúgja a filozófiatanárt. És „akciócsoportot” alakít Melindával.

A Felszegen Bódogra friss „Dicsértessék a Jézus Krisztus „-sal köszöntek. Amiről neki a feneke jutott eszébe, a sajátja, vagyis az, gyerekként hogy milyen kegyetlenül elnáspágolta a tiszteletes, amiért az egyház almáját lopta. Pártinstruktorként feneke már nem sajgott, viszont a lelke annál inkább a klerikális emléktől. Ehhez adódott hozzá forradalmár ébersége, amitől válasza igen harapósra sikeredett:
– Már nem sokáig!
Ezen azt értette, hogy ha Jézus Krisztust nem is lehet, hát akkor leváltja az őt dicsérő papot. Hogy első dühe lecsillapodott, belátta, hogy azt sem teheti, mert nem agrármérnök ,se nem állatorvos a pap, nem áll állami szolgálatban.
– Valami jó falucímen töri az instruktor elvtárs az eszét… – Úgy nyájaskodott tovább a tiszteletes, mintha nem vette volna észre a válasz élét.
„Na, ha te újrakezded, folytatom én is!”, gondolta Bódog, és szúrósan rávágta:
– Egyenes út!
Karjával pedig a templomra mutatott, hogy az állja el az útját. Neki, vagyis a forradalomnak.
– Hááát azon még lehet igazííítani – énekelte a pap. Szavait Bódog nem tudta hogyan értelmezni.
„Az ördög ármánykodik ellenem”, gondolta Bódog, s a harcot az ellenséggel úgy vette fel, hogy fegyverként az Elvtárs szavait használta:
– Hiszen megmondta az Elvtárs legutóbbi történelmi jelentőségű Beszédében: „Egyenes Út vezet bennünket a Boldog jövő felé – a Forradalom Útja! ”
Még ki sem mondta, készen volt rá a pap válasza:
– Bölcs szavak ezek! Kazettára is felvettem, annyira megtetszettek!
Érezte Bódog, hogy megfordul vele a világ. Látta már, hogyan hátrál a templom sekrestyéje, vagyis hagy nagy teret a forradalom útjának.
„Az a – gondolta megittasult állapotában -, felcsomagoljuk az egész templomot!”
– Csak nem vette fel, pap elvtárs – mondta Bódog, hogy józan esze valamelyest a helyére ereszkedett.
– De bizony. Sőt, ez szolgált prédikációm alapigéjeként.
Újra azt érezte Bódog, hogy elájul. Két hete nem evett már, vagy csak jelképesen, ezért minden apróság kibillentette az egyensúlyából. Mégsem ételre gondolt, amikor a világ előtte elfehéredett. Hanem kapott a kerítés után, kapálózásában a pap segítette meg. Karon fogta, vékony testét az övéhez szorította, s úgy álltak összefogózva, míg Bódog rosszulléte elmúlt.
Mikor újra magához tért, nézte a papot, nem az instruktor járatja-e vele a bolondját. Épp farsang volt, és Bódog attól tartott, hogy papi ruhába öltözve próbálják ki a megyei elvtársak a forradalmi éberségét. Ám ekkor, vagyis amikor szemét összehúzta, hogy élesebb képet kapjon a papról, látóterébe a Felszegi Jóska alakja úszott be. Fent ült a bakon, vagyis lovas szekéren fuvarozta haza a megleszi traktoristákat.
– Lesz motorina! – kapott az alkalmon, hogy még egyszer buzdítsa az arra rászorulókat. Mire a meglesziek rágyújtottak egy nótára, hadd mutassák, hogy megértették a célzást. Másra nem is tudtak volna rágyújtani, ugyanis kocsányt szívtak, amióta a boltos is e1ment ideológiai kurzusra a megyeközpontba.
– Lesz cigeretta is! – küldte utánuk a párt üdvözítő ígéretét Bódog, amitől azok még szilajabbul fújták:

„Hej búza,búza,
meglásdi kommunista….”

– Igazi forradalmárok – mondta ekkor a papnak Bódog. – Ők a tiszta szívű nép, melynek szívében az Elvtárs Gondolatai megfogannak!
Ezt mondta a papnak, viszont felejteni nem tudta a kocsis kézmozdulatát. Vajon nem figyelmeztetés volt-e az, amit ő üdvözlésnek hitt? Valami ilyen, hogy: „Látjuk, hogy a klerikális reakcióval ölelkezel”?
„Jó lesz kurtán bánni a pappal!”, határozta el Bódog, ám megint meglepte beszélgetőpartnere egy váratlan fordulattal:
– Az Elvtárs egészségére mondjuk el az utolsó Miatyánkot minden istentiszteleten.
Bódog füle enyhe pírt kapott. Nem attól, hogy a templomban mit csinálnak, hanem hogy ők a pártszékházban mit nem. El is határozta, hogy javasolja a megyei instruktor elvtársnak, hogy vegyék be az alapszabályzatba a „jókívánság-ötpercet”, melyet az Elvtárs egészségének szánnának. Ámde ha füle el is árulta, szóval nem akarta mutatni, hogyan is áll a dolog. Kákán megtalálva a csomót, így próbálta elterelni a pap figyelmét:
– Ezután ne az utolsót, hanem az első Miatyánkot mondják a tiszteletére! Csak nem utolsó az Elvtárs?!
Mire a pap biztosította, hogy nem gúnyolódni akartak vele, hanem az ő nevével az ajkukon nyugovóra térni.
Az esetlen bocsánatkérést nem is hallotta meg, viszont a pír a fülén jót tett Bódog forradalmiságának. Hiszen nemcsak a füle kapott az éltető sugárból, egész ingén megélénkült a mozgalmi nedv, s ez előhozta ötleteit, melyek az Elvtárs tézisei jegyében születtek. Nem gondolja a tiszteletes, hogy jobb volna „istentisztelet” helyett „tisztelet”-nek nevezni a szertartást, melyen az Elvtársat éltetik? De igen, a tiszteletes éppen úgy gondolta.
Nem lehetne mindkét fohászt az Elvtárs egészségére mondani? Legfőbb vágya teljesült a lelkésznek.
Nem keresztelnék el „Mielvtársunk”-nak a „Miatyánk”-ot? És ha a címen módosítottak, igazítanának a tartalmon is…. Milyen remek hazafias vers-pályázatot hirdethetnének meg!
Bódog itt nyilván az ő Győző fiára gondolt, de nem az apai segítő szándék bújt meg kezdeményezése mögött, annál inkább kifejezésre kívánta juttatni a hazafias lelkesedést, mely a mozgalmi faluban az utóbbi időben jelentkezett. Nem hitt Bódog a fülének, hogy a tiszteletes nemcsak a Vörös Csillagban megjelent versről tudott, de ki is tűzte azt a hirdetőtáblára.
Szerette volna látni, bemenni viszont nem akart a templomba. Mert milyen könnyen félreérthetik ellenségei a szülői büszkeséget! Majd megnézi, ha félrehúzták a templomot!
És hogy forradalmi lelkesedése ne hagyjon alább, azon melegében felvázolta a papnak a templom elmozdításának tervét. Maga is meglepődött, mennyire átfogó elképzelése van a falu forradalmi átalakításáról. Elérzékenyülnie mégis a pap felajánlásától kellett. Ugyanis válaszában az nemcsak hogy helyesen ismerte fel a forradalmi szándékot a Bódog elképzelésében, de mozgalmi odaadásban odáig ment, hogy felajánlotta: hittanóráról a fiúkat kölcsönadja árkot ásni.
Hát ez nagy segítség, amikor a motorinának szűkében vannak! Bepárásodott szemmel gondolt az Elvtársra, mert az ő, a Bódog sikere volt, hogy a traktoristákat a forradalom mellé agitálta. Viszont hogy a pap, akiben eddig ő klerikális reakcióst szimatolt, hajlandó a templomot odébb tolni, sőt: kölcsönzi a hittanról a fiúkat, csakis azzal magyarázható, hogy hallgatja a „Beszédet”, s annak „Eszméi” megfogantak a lelkében!
Nemcsak megfogantak: szárba szöktek, úgy tűnik, hiszen nemcsak a fiúkat szándékozott kölcsön adni… Felajánlotta, hogy szabadtéri tiszteletet tartanak kapával a kézben! És hogy „Bódog instruktor elvtárs” győződjön meg arról, hogy nem a levegőbe beszél, a hirdetőtáblához szaladt, és krétával azonnal felírta:

„Az Elvtárs legutóbbi Beszéde 3:b”

Amitől Bódog szíve nagyot dobbant. Meg is élénkült tőle a forradalmi láng a szíve fölött az ingén. Észrevette ezt a pap, s azonnal a kezére nézett, a sajátjára. Azon is a foltra, melyhez akkor jutott, amikor Bódogot megfogta, hogy az el ne vágódjon.
– Köszönöm a lángot! – rebegte.
– Megrúgott a tehén, a Riska – rebegte vissza Bódog magyarázatképpen. Még fel is húzta az ingét, hogy lássa sebét a pap.
– Éppen ott, ahol a mi urunknak, a szíve alatt – lelkendezett az. – A vérét adta ő is az eszméiért, mint az instruktor elvtárs…
No de ezektől az egyenes szavaktól közömbös Bódog tovább nem maradhatott.
– Megteszlek tagnak az akciócsoportba, pap elvtárs! – kiáltotta. Jóleső bizsergés formájában érkezett a megnyugtató érzés, hogy véget vetett a klerikális reakciónak Meglásdon.

Következik: 14. PÁRT A KÖZPONT