Cselényi Béla: A méhcsípés
Nem az 1985. augusztus 23-i sétahajói esetről beszélek, hanem arról, amely talán 1994. szeptember 4-én történt. Kolléganőim megkívánták a görögdinnyét, magam is; összedobtuk a pénzt, és átugrottam a legközelebbi zöldségeshez. Vettem egy dinnyét, de távoztamkor egy utánam osonó, a dinnyét sajátjának érző méh megszúrta bal alkarom belső felületét, a fontos erek közelében. Nem lehetett darázs, hiszen láttam, amint rézsútosan, lejtmenet, imbolyogva száll alá (immár végső) megállóhelye, a kemény, szürke aszfalt kősivatagja felé. A csípés hasító volt és nyilalló, aztán mintha valami jótékony zsibbadás következett volna, amely csakhamar átadta helyét a napokig tartó, hellyel-közzel szünetelő és viszketegséggé csillapodó, tüzes sajgásnak. Kénytelen voltam kezelésbe venni sérülésemet… sósborszeszes vatta… ecetes vatta… ilyen-olyan kenőcsök.
A görögdinnye természetesen jó volt. Úgy adódott, hogy ekkortájt indultunk Klagenfurtba. Barátainknál külön szoba illetett engem, és első karintiai álmom a méhcsípés allegóriája volt. Lidércnyomásom szürreálisan gusztustalanra sikeredett: sajgó bal csuklómból virsli nőtt, amely kutya-pénisz szerűen állt el a kezemtől, és sárgás, faggyas, gennyes erjedéssel készült kifakadni. Voltaképpen pont ez volt a baj: a csípés olyan mélyen volt, hogy nem tudott kitisztulni. Hogy miért álmodtam virslit? Talán Ausztria… Bécs… talán a csípős mustár miatt. Lényegtelen.
Karintiai kiruccanásaink során enyhült a tünet, és a méhcsípés végül nem határozta meg lombhullató, deszkatemplomos, kilátótornyos, wörthi-tói élményeimet.
De nem felejtettem el szamurájomat, az imbolyogva alászálló méhet. Én voltam számára A Nagy Fogás, voltaképpen egész életének értelme. Ellenfelem megtett mindent, amit ebben az életben tehetett.
Budapest, 2012. VI.1.
Pusztai Péter rajza
2012. június 3. 04:24
Ez a szamuráj ráadásúl még kamikaze is volt micsoda hivatottsághalmozás??!!