(Puzzle-darabok életemből)

Amikor még iskolások voltunk mind a négyen, és a Bolyaiból a Sáros utcán mentem haza, a legtöbb ablak mögül már kilátszott a felállított zöldfa, majd holnap húzzák be a függönyöket s kerülnek fel a díszek, akkor már csak a fa csúcsán ülő angyalt lehet az utcáról megbámulni. Ez késztetett futásra, hogy lásssuk a miénket. Ilyenkor nagytata már a kapuban várt a szánkókkal, s csak ledobtuk a táskákat s mentünk is vele a Rákóczi-hegyre. Alighogy besötétedett, rohanás haza, a lepedő már két szeggel az ablakon, de fenn középen, ahol megereszkedett az anyag, kilátszott a csillagon ülő, könyöklő ezüst angyalka. Ezek a képek csaltak haza évek múlva Kolozsvárról, minden szigorú fenyegetés ellenére is. Mint elsőéves matekes, a bentlakás felé igyekeztem az egyetemtől, s a Continental sarkán befordulva a derekamig érő ablakokból, ha nem is akarom sem tudom nem észrevenni a rám bólintgató karácsonyfákat. Megfordultam, irány a Feleki hegy, hajnalra a Mentovich utcában voltam. Hát te itt vagy, András? Itt, édesanyám s már megyek is vissza, hogy baj ne legyen. Még megvártam, hogy beinduljon az élet a városban, bekopogtam a Bernády György 2-be, Pampa kikísért az állomásra, azzal megvolt az azévi angyaljárás. Kisgyermekként alig vártuk a reggelt. Na, mit hozott az angyal? Ez a kérdés hamarabb jött az utcán és az iskolában, mint a köszönés. Siettem, hogy elsőnek tehessem fel a kérdést, mert a tetrabugyikkal és ácika ingekkel, első éveink örökösen visszatérő ajándékaival nem nagyon lehetett dicsekedni, de a környékünkön lakó gyerekek sem tobzódtak a játékokban, náluk is uralkodott a hasznosság elve, s a zsebemből előkerülő marék dióval, egy-két szaloncukorral kihúztam az iskoláig. Itt meg az mentett meg a nincstelenséggel járó hamis szégyenérzettől, hogy az iskolába tilos volt behozni az ajándékokat. Amikor pedig egy-két tehetős család porontyai megpróbáltak a karácsonyi játékleltárral elismerést szerezni, rutinosan, könnyedén vágtam rá, ó hát ezekből nekünk kettőt hozott az angyal, a két nagy testvérem kapott ilyesmit, de jobbat, mert a miénk, ha megtekerjük vagy megrázzuk, akkor… És a fantáziám gazdag volt, a végén már magam is hittem, amit mondtam. Tulajdonképpen nem hazudtam,csak védekeztem s az igazságtalan előnyöket próbáltam lerombolni. Ha kiéleződött a vita, esetleg valaki rám akart pirítani, hogy ez nem igaz, kivágtam az aduászt: a nagybátyám tartományi bankigazgató, úgyhogy… Ez mindig bejött, nem tudta senki felülütni. Ebből az igazgatóságból egyéb hasznunk nem volt, s hogy a sokkoló hatás megmaradjon, csak végszükségben játsztam ki. Nőttünk, s hogy lassan magánórákból, vagy a rádióban a vasárnapi hangjáték szereplőiként zsebpénzhez is jutottunk, megkezdődött a mai napig kitartó könyvajándék, s míg mind a négyen otthon laktunk, már csak arra kellett ügyelnünk, hogy kétszer ugyanaz a kötet ne kerüljön a polcokra. Pista bátyám egyetemi tanárkodásával köszöntött be hozzánk is a drága ajándék.

Első keresetéből tévét vett a családnak. S akár a mongolok, akik a középkorból egyenesen a szocializmusba ugrottak, hála a nagy szovjet angyalnak, úgy ültük körül az addig még rádióval sem rendelkezők, s bámultuk a négy ugrósánc síugró bajnokait, ez látszott a világból az első tv-ablaknyitásnál, utána meg a mai napig is kötelező házi feladat az Urbi et orbi, majd a bécsi újévi Strauss-koncert tette még gazdagabbá, színesebbé a karácsony utáni napokat. Tűzbe nem teszem a kezem, hogy pont ezekben a napokban írtuk fel a táblára a vakációt jobbról balra, minden nap egy betűvel többet, mert a téli vakációval hol december elején, hol január közepe táján ajándékozott meg az állandóan megújuló tanügyi rend. De arra akár mérget is veszek, hogy ilyenkor karácsony és újév között csak a túlbuzgó, állandóan bizonyítási kényszerben szenvedő oszifő, K. Zoltán tanár elvtárs vette komolyan a tanítást és a kimondottan kommunista szellemű nevelést is. A többi órán csak az felelt, akinek javítania kellett, s ásta el még mélyebbre magát, mert ki a fene tanult, amikor még ott van két teljes évharmad a javításhoz, s a levegőben sűrűsödött az ünnepi és vakációs hangulat.

Dolgozatjavítás, ismétlések s a különböző szertárakból behordott didaktikai eszközök felállításával majd összepakolásával valahogy kihúztuk a szünetekig, aztán folytatódhatott a bogra kötött sálakkal a csata, minden tanári tiltás és fenyegetés ellenére, vagy csakazértis végigpüföltük az A, a B osztályt vagy fordítva. Néha összefogott a C és D, ilyenkor a szolgálatos tanár is elvonult a tanári szobába, várta a becsengetést, úgy nekivadultunk. Teljesen ártatlan nem volt ez a játék sem, a kék foltok mellé délben otthon elcsattantak az atyai pofonok is a tépett sálért, ruhadarabokért, de egy-egy jól sikerült döng a dupla boggal az ellenfél hátán, fényes olimpiai éremként kárpótlás volt mindenért. Hazamenet az iskolából még lekanyarodtunk, s besirültünk a Keresztelő Szent János plébániára, hogy megnézzük a jászolt, s csak bekukucskáltunk a nagy görögkeleti székesegyházba, a sűrű homály és a rosszalló szemek hamar elvették a kíváncsiság táplálta merszet. Úgy igazán ötven évvel később mint svájci turista mertem belépni, s láttam a román parasztot verő, nyúzó magyar nemes képét, többen keresték és nézték, mint a hatalmas oltárt. Ha isten házában ilyen perfid dogmákkal mossák az agyat, a román/magyar barátkozásnak még esélyt sem ad az uralkodó nemzet. A görögkatolikus román templomban sohasem voltam, talán mert hamar tiltott vallássá vált s bezárták, nem is esett utunkba, meg aztán, hogy a házunk melletti kőtemplomba bármikor bemehettünk, a haranghúzást is ránk hagyta a temetőőr meg a pópa, elvesztette érdekességét. A pópa ilyenkor, karácsony táján a papilakba nyíló kaputól zavart csak el, hogy ne lássuk azt a rengeteg levágott tyúkot, libát, kacsát, sokszor disznót meg borjút is, amit a megholtak bűneinek bocsánatáért és a könyörgésért megelőlegeztek a hívők. Iskola után összegyűltünk annál a bandatagnál, aki valami társasjátékot kapott, s szükség volt a játszótársra. Folyt a verseny, így hidaltuk át azt a pár napot az újévig. A ronggyáolvasott SICC (Grätzer József Szórakoztató időtöltések,cseles csalafintaságok című könyvecskéje) tele volt a Többet ésszel, mint erővel feladataival, tanácsokkal. Még a felnőttek is beszálltak időnként, s volt olyan játék, ami az érettségiig elkísért, minden házban játszották Vásárhelyen. Az Országvárosfiúleányfolyóhíresemebernek ahány ház annyi változatát gyakorolták. Nálunk behunyt szemmel kellett egy találomra kinyitott könyvoldalon rábökni egy betűre, s akkor elkezdődött a versenyfutás az idővel, többnyire Miki kiáltotta elsőnek a stopot, de őt nem kellett komolyan venni, mert többnyire ilyen volt a kitöltött sora (s itt kihagyom azt, amikor P volt a kezdőbetű): vegyünk egy ártatlan A-t: Altestország, Alfarhangvárosa, Alsómadárfogásfolyó stb.,stb., nem létezett, hogy a köldök alatti arasznyi helytől elszakadjon. Nagyokat lehetett kacagni, (vagy inkább akkoriban röhögtünk? ) és ezt zsúrokban is játszottuk, egy papírlapra ráírtál egy gondolatot, behajtottad, hogy ne lehessen elolvasni s továbbadtad a következőnek, ő folytatta, amikor végigment a soron s a lap is betelt, sokszor véletlenül összeálló valami jött ki, de ha nem, csiklintani mindig tudott. Aztán jött a klasszikus sakk, dominó, malom, römi, kártya, monopoly, attól függően, hogy hányan voltunk az asztal körül s mennyi időt tudtunk a játékra szánni, turkálhattunk a bőséges kínálatban. Olyat, hogy unalom, mi nem ismertünk s ezért ért mint a bunkócsapás a legfrissebb gyermeklélektani tanulmány, ami itt a kezembe került, s ami az unalmat mint valami nagyon kreatív motivációt határozza meg. Hagyni kell a gyermeket, ne fussunk elébe ötletekkel, tippekkel. De hát változtak az idők nem csak mi, hanem elveink, játékaink is megöregedtek. Távol áll tőlem, hogy teljes leltárát nyújtsam gyermekkori játékainknak, de ha már felidéztem egy párat, ne maradjanak ki a ma már kihalóban levő, semmibe se kerülő kreatív szórakozások.

(Folytatjuk)