Hajdanában-danában, még a Keoma című film újszászi bemutatója idején, élt egy művészember. Ma is él. Bennem biztos, hogy él.

Kalandjairól, arról, hogy hányszor verték meg és hányszor vert meg ő mást, hogy hányszor aludt kábán faluszéli istállókban, szóval élete eseményeiről hallomásból már tudtam. Nekem, értelmiségi palántának nem volt ínyemre ez az életforma. Akkoriban jóformán semmit sem ismertem, az életet… őt… Mai felfogásom szerint szükségszerű volt találkozásunk. A véletlen szintjén ekképp esett meg.

Ültünk két szűz gimnazista legény a Fecske Vendéglőben és fene nagy dolgokról beszélgettünk. Nem a világot, magunkat próbáltuk megváltani. Becsületünkre legyen mondva, nem féltünk! (Egyikünk sem volt akkor még tanár vagy textilmérnök, nem a mai jelen, hanem az akkori jövő állt előttünk.) Tehát beszélgettünk. Amikor hívatlanul asztalunkhoz ült ez a mokány, jókötésű, fél szőke, hullámos hajú, szabályos, csontos arcú férfi, és keskeny, ázsiai szemeivel végigmért minket, abbahagytuk. „Folytassátok csak!” – szólt rekedtes hangon. És már folytatta is. Egész este ő beszélt. Mi, jámbor beavatlanok ámulva hallgattuk. Haragudjanak meg a finnyás filoszok, a kényeskedő nyelvfilozófusok, kijelentem: a sör- és pálinkaedzett hangján a korhely művész angyalnyelven szólt hozzánk. Elmesélte életét, a büntetésnek értékelt sorsát, álmait, hazugságait. Hitről beszélt és bizalomról. S beszélt a Keoma című filmről.

– Te úgy nézel ki, mint a főszereplő, bár annak szakálla is van.

Tollat, papírt kért a csapostól. Lerajzolt. Én meg modellt álltam neki. Helyesebben ültem. Kezemben a korsó füle. A korsó az asztalon. Az asztal a Fecske Vendéglőben.

Bizonyára sokuknak volt már olyan élménye, amit ésszel nem tudott megmagyarázni. Egy-egy álom, megérzés, furcsa képzettársítás. Másnap, vagy évek múltán,, amikor bekövetkezik a megálmodott, megérzett esemény, helyzet, megvilágosodik a furcsának hitt asszociáció értelme, fejéhez kap az ember: „Ó, ha akkor megértem és az érzésemre hallgatok! Nem is olyan egyszerű ez! Itt minden mindennel összefügg! Hogy is van ez?”

Most, amikor újra itt ülök a Fecskében leendő textilmérnök barátommal, és nézem a készülő – azóta rég elveszett – rajzot, átvillan bennem a felismerés. A rajz szakállal ábrázol, holott akkoriban eszem ágában se volt szakállt ereszteni! Ma meg?! Aztán a másik. Ő kékkel rajzolta meg a szőrzetet, én imádom Rejtőt, akinek kedves figurája, Wágner úr, kék szakállt viselt.

Ennyi véletlen? Észérveket keresek. Az alkotó bennem Franco Nerót is megmintázta; a kocsmában csak kék színű golyóstoll volt, mi mást használhatott volna?; Wágner úrnak világoskék szakálla volt!

Az vesse rám az első követ, aki mindig ésszel él! Néha a misztikus magyarázatok rokonszenvesebbek! Mindegy.

A könyörtelenül elsuhanó évek alatt néhányan lerajzoltak már, lányom, barátom, tanítványom. Egyik-másik, lehet, karakteresebb, de az volt az első és legkedvesebb. Legkedvesebb talán azért, mert elveszett, így alkotójával együtt bennem él, és ha valami agyat roncsoló betegség el nem ér, bennem is marad halálomig.

Köszönöm. /Újszászi Híradó/