(Hendi Péter: A-moll szonáta. Három színdarab. Bp. 2012, L’Harmattan Kiadó.193 oldal. A szerző június 8-án, 17 és 18 óra között dedikálja kötetét az Anna Presszó és a Vörösmarty tér között található 6-os, L’ Harmattan standon.)

Tragédiák és komédiák zajlanak a környező világban, drámák, konfliktusok az emberben ott, amit a közmegegyezés léleknek nevez. A kül- és a belvilág földrengései némelykor egészen hasonlónak tűnnek, máskor pedig úgy látszik, mintha semmi közük se volna egymáshoz. Minden dráma, minden lélek reng a maga földjén.

A hazát cserélő, magát szerencsésnek mondó ifjú lelkében bizonyosan másféle ellentétek, hiányok és fölöslegek dolgoznak, mint a személyiségét váltig keresőben, aki addig kacérkodik álarcaival, amíg valódi arcát elveszíti. A szerelem sem a halálig él csupán, szívósan indázik tovább, magához kötöz különböző szándékú idegeneket, akik már azt se tudják, a drámában miféle szerep is jut nekik.
Egy drámaírónak vajon a sors mely állomásait kell végigjárnia, hogy eljusson az áhított konfliktusig, amely papírra leírható, s – jobb esetben – színpadon elhitethető. Lehet, hogy a dráma nem valamilyen életpálya eredménye. Lehet, hogy igen…

Hendi Péter fiatalsága huszonegynéhány évét, egy jogászdiplomát és egy meg nem valósult filmforgatókönyvet vitt magával szellemi munícióként annak idején. És nyilván valamelyes elszántságot, hogy a muníciót hasznosítani fogja, – amit, ahogy lehet. Író lett, magyar író külföldön, bár számára az írói tevékenység is elsősorban örök, sarkalló munkálkodás, a megszólalás, a kibeszélés vágya-kényszere olyan drámákról, amelyeket rajta kívül nem élhet át, nem írhat meg senki.

Hendi elsősorban novellista, a kispróza mestere, a kemény és elegáns, de rövid szövegeké. A leszűrt indulat, a kitartó bánat és öröm szótlanságával beszélnek írásai. Mi más lehetne a témája (a tengeri szikla, amelyet százszor körülhajóz), mint az elhagyott haza és a meg nem található, új haza, a befogadás és a kirekesztés egymásba fonódása, az élet szereplőinek kínosan gyors eltűnése, és mindvégig tartó emlékezete. Ez a mondakör örök, Odüsszeusz ugyanígy hányódott az otthon és az idegen föld, szirének és emlékezet veszítő disznók között, mint modern korunk világutazói, akik talán el se hagyják villa- (vagy panel-) lakásukat és számítógépük környékét, mégis átélik ég, föld és a
média kínálatát, amit abból vállalni akarnak, vagy éppen, amit maguktól elrekeszteni bírnak.

Bankrablás Stockholmban – erős a késztetés az olvasóban, hogy afféle lélekben végrehajtott kifosztást lásson e különös párbeszédsorozatban. Régen látott, gyerekkori barátok keresik meg egymást éjszakai telefonhívásokkal, századszor, mindig, amikor az emlékezés nagyra nő bennük, nem pedig valamely világfordító esemény idején. Lelkesen beszélnek ilyenkor a semmiről, a lényegtelenről, a hajdan voltakról, magukról, amikor még evidencia lehetett az együttlét. Meghallgatják Göteborgban a budapesti rádióműsort, Budapesten a göteborgit. Ezredszer is megkérdezik a másiktól, maguktól: milyenek is a svédek? A svédek is megkérdezik tőlük, hogy érzik magukat Svédországban ők, az idegenek? Mert hát milyenek a svédek, a magyarok, a déliek, a szomszédok, a messziről jöttek, a vendégek, az emigránsok, a menekültek, a számkivetettek? Ki tudja, persze senki se, de mindenki dadog rá valamit, amit igaznak gondol, vagy éppen nem meri kimondani, amit igaznak gondol. És utálja, hogy megkérdezik: hogy érzi magát ott, idegenben, miközben már egy-két-három évtizede azon gyötrődik, hogy ne érezze magát idegennek. Nehéz gond ez, van-e konfliktus ennél csendesebb, szívósabb, lélekölőbb? Miközben folyik a bankrablás Stockholmban, amiben rendőrség, rádió, bankvezetőség, repülőtér vesz részt, igazgató, három titkárnő, és egy feltehetően balek bankrabló szerepel, de valójában semmi nem történik egy csipetnyi ijesztgetésen kívül, viszont órákon keresztül van jól emészthető csámcsognivaló egy országnak, amelyben svéd, magyar (a sor folytatható) szurkol ide, oda, vagy egészen máshova, – vérmérséklete szerint. Az emlékek pedig dolgoznak, vagy inkább makacsul nem változnak, nem oldódnak meg, nem fakulnak meg, mégis mintha ezek a letéphetetlen kötelékek tartanák az élet felszínén a magyart, a svédet (…), sem elsüllyedni, sem felrepülni nem engedve az emlékek öleléséből.

A pettyes nyakkendő – jelkép ez bizony, de olvasó legyen a talpán, aki kitalálja, hogy minek a jelképe, talán a szárnyaló fantáziának, talán a sikerre törekvésnek, vagy inkább valami zavarnak, amely a személyiséget színessé (de legalább pettyessé) teszi. Hiba volna hagyományos drámai műfajokban gondolkodni, talán a párbeszéd kifejezés a legtalálóbb, már csak azért is, mert ezúttal is mindannyiszor két szereplő között zajlik a konfliktus. Ami persze igaz, bár nem a színtiszta valóság, mivel egyetlen – némiképp izgága és exhibicionista – lélek párbeszél önmaga ilyen meg olyan inkarnációival (de hát mondtuk, hogy „pettyes nyakkendős” a fiatalember).
Önmagával töpreng, a dédelgetett lehetőségeket veszi sorra, az elszalasztott ígéreteket éli át, még ha csak vágyaiban is? A félelmeket, a következményeket, a lélek két féltekéjét próbálgatja egymáshoz igazítani, és igyekszik kihallani a zörejeket ebből az összeigazításból? Ki mit tud, ki mit akar kihallani a párbeszédekből, amelyeket persze nem is mond el pettyes nyakkendősünk, – maga Hendi egyébként nagy megértéssel szemléli, szereti fantomteremtményeit, eszébe sincs valóságosan választani közülük!

A bíró délelőtt meghozta ítéletét, de a börtönök zsúfoltak, a rabnak pedig szállás kell éjszakára, bírónk tehát hazaviszi rabunkat rózsadombi villájába. Persze, csak ideiglenesen, de az ember tudja, nincs kockázatosabb az ideiglenesnél. Az eljárás jogszerűtlen, a rab él és visszaél a helyzettel, de valójában olyan mindegy, mit zsarol ki fogva tartójától, mindkettőjük számára egyformán kínos, kisszerű, fonák, és már majdnem kacagtató a helyzet. A konfliktust persze álmodja csak a pettyes nyakkendős fiatal jogász, álmában ő a bíró, aki majd leend hamarosan, de nem baj, ha „audiatur et altera pars”, ha a másik résztvevő érveit, nézeteit is kipuhatolja.

Aztán felriad, a másik oldalára fordul, és máris új szereplők jelennek meg, a méltatlanul elnyomott festő fest egy műteremben, amely gyanúsan hasonlít egy elmegyógyintézethez (jogászokról szóló drámában már mégse írhatjuk le, hogy bolondokháza!). Hamarosan betoppan a főorvos, a festő fest, az orvos vizsgál, a szomszéd zárkában Napóleon világot hódít. Mégsem bohózat, hanem szikrázó szellemi pengeváltás folyik az abszurditás, az álom és a művészetpszichológia határvonalán. A festő a valóság titkait kutatja, amiként az orvos is, a valóság – talán ugyanolyan, talán más – szegmentumát, nem is tagadják sem maguk, sem egymás előtt. A festő bérelte ezt a helyiséget, de a tulajdonos eladta az intézetnek, s a festő így került a házba, – mintha így működne a nagyvilág, azt hisszük, egyik részlegében vagyunk, s kiderül, bizony a másikban.

Reggel persze felriad diákunk, indulna a tengernél nyaraló felesége után, de autószerelés, csomagolás, telefon, – a nyomorúságos részletek mindent felülírnak, vagy inkább összefirkálnak. Nincs alteregó, nincs kettéhasadt lélek, egyetlen ügyefogyott ügyfél van, ügyeskedő kisszerűek, kötözködő tanácsadók. „Maradj az, aki vagy, – bármi is történjék!” – hangzik el valahol a vége felé a jó tanács (vagy inkább bosszús kifakadás?). Nagy bölcsesség! – mondaná az olvasó lemondóan, aztán megérti: Válaszd széjjel, mi minden lehettél volna, mi lettél, győződj meg önmagad erejéről, mérdd fel a körülmények kötelékeit, és mindezek után válaszd meg személyiségedet. Lehet, hogy ezt a párbeszédet így kell érteni, de lehet, hogy másképpen!
A-moll szonáta – a szépség, a szerelem és a bánat egybeszövődése, egy szerelem utóélete (talán minden szerelem nagy és őszinte, de mintha két művész alkotásra serkentő érzelme a többinél valamiképpen tartósabbnak bizonyulna). Korokon, nemzedékeken átível az emlék, megőrzi, aki sajátjának érzi. És belekapaszkodik, aki hasznot lát benne, aki a maga érzései erősítésére, védelmére akarja fordítani. Az emlék nem szabja át az életet föltétlenül, de tartalmasabbá, hitelesebbé teszi, erőt ad az elmúlás elviseléséhez, és az elmúltak felidézéséhez.

Zajos és felületes, napi lihegés és rohanás hátterében is képes irányítani, és megőriz, hogy eldobjuk magunktól csak azért, mert csöndes, mert bánathordozó, mert eltörölhetetlen. Az emlék szerény erő, miközben felsóhajt az élete alkonyára jutott, özvegy zongoraművésznő: „Lassan már azért se vagyunk felelősek, amit mi magunk csinálunk”. A lelkiismeret (akit itt Gérardnak hívnak, és meg se jelenik személyesen) vásottan szól és – bosszantó! – mindig igaza van, a praktikus vállvonogatva osztja kéretlen bölcsességét, amelyet mindig fél- (vagy még kisebb résznyi) igazságnak érzünk. Grieg szonátája szép és szívbemarkoló, átkalauzol egy teljes életen, zuhatagon és sivatagon.

Hendi Péter kora gyermeke, de hát ki nem az? Drámáiban az 1960-70-as évek világa, gondolat- sőt szókincse jelenik meg. Ekkor hódít Európában, és hamarosan Magyarországon is, Dürrenmatt, Anouilh, Beckett, az amerikai Williams, vagy Miller új tartalmú és új formájú drámabirodalma. Hendi ismeri, érezhetően kedveli ezt az új hangvételt, miközben a maga magyar(országból hozott) élménykincsével sajátos módon képes színezni. Olvasmánynak szórakoztató, felzaklató és letehetetlen, az olvasó nem tudja, örömében, vagy haragjában nevet-e a párbeszédeken (netán bánatában). Ugyan milyen volna színpadon, egy pincei kamaraszínházban például?

(Forrás: PoLiSZ, 2011/11)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ