„Szeretném magam megtalálni
egy kicsit, egy kicsit”

Debreczeni Éva egy évvel ezelőtt, 2011. június 7-én hunyt el*. A tragikusan korán lezárult életpálya „gyümölcsöskertjének” legszínesebb terméseként hagyta ránk verseit, melyek kisebb hányada a Gergely Tamás válogatta Vakondsirály (Hírlap Könyvek, Szatmárnémeti, 2007) című kötetben, terjedelmesebb kiadásban pedig a Cseke Gábor szerkesztésében, a Magyar Elektronikus Könyvtárban elérhető A boldogtalan tollhercegnő (Versek, 2010) című kötetben olvasható. (Internetes hivatkozása: http://mek.oszk.hu/08900/08964) Hagyatékában még számos alkotás jelzi a lírai termés gazdagságát.
Meglepőnek tűnik, de közvetlen környezete a betű napszámosaként, az újságírás és -szerkesztés napi gondjaiban elmerülő, önmagával és másokkal szemben is igényes, segítőkész kollégát ismerték és tisztelték benne. Költőként nem a nyomtatott irodalmi lapokban vált ismertté, hanem a világhálón, egy olyan virtuális világban, amely alkotásra ösztönző szellemi közösségként nyitott teret számára.
Hogyan is kezdődött Debreczeni Éva találkozása a múzsával? Erről a Gergely Tamás által készített, a Káfé főnix internetes irodalmi és fotóművészeti lapban megjelent (2010. december 30.) interjúban önmaga igazít el bennünket: „Azzal átkoztak meg, hogy folyton csak írjak (…) Verset csak bosszúból írok, mert ellopták tőlem az időt. (…) A konkrét sors elvont zajait írom le, ami úgy történik, hogy egyszer csak jön, jön a vers és leteper. (…) A szóképek belső tükröződések, olyan lelki röntgenfelvételek, amelyeket nem láthatna meg senki, ha nem írnék.” Az ellopott időről, az őt körülvevő világról maga vall egy költészetnapi versében:

„Aznap nem is költöttem,
anyámat felköltöttem.
cipőfűzőm kötöttem,
útra kelve kötötten
fizetésem költöttem,
büntetésem töltöttem
munkában, nem börtönben,
tojásokat költöttem
újságot míg tördöstem.
hazamentem lökötten,
vacsorám elköltöttem,
nem vagyok én verselő,
honnan jött e vers elő?!”

A pergő, játékos és szellemes sorok egy nap eseménykrónikáját, ritmusát szemléltetik, csodálatos sűrítettséggel, tömörséggel. A rímek halmozott egybecsengése a gépiességet, a monotóniát hivatott érzékeltetni. Az utolsó két sor hozza elő a csodát: a vers születését, mely mintegy ajándék az egész napi robotért. A vers – megannyi röntgenfelvétel – érett költői kvalitásokról vall.
A költő bemutatkozása a Vakondsirály című kötetében közölt versekkel történt. „Hasogató medencémből tétova vers nyújtja ki a lábát” – olvashatjuk az Álomfaló című költeményben. Megragad a vers születését idéző költői kép, valamint a címben rejlő képzettársítás. A kifejezési formák, stíluseszközök keresése jellemzi az e kötetben közölt verseket. A paletta igen széles: a konstruktivista versformát idéző (radnótinak) című költeménytől az Álomtalanítás szóösszevonásokkal „terhelt” prózaversig, az epikus lejtésű Lecsótól, az elmúlás gondolatát föllebbentő Hernyósodom állapotrajzáig, az édesanya emlékét idéző elégikus hangulatú Naplemente soraitól az éles társadalomkritikát megfogalmazó Szép új világtalanság zord hangulatú társadalomképéig – mind–mind az útkeresés, a kísérletezés példázataiként állnak előttünk. A tematikai vonatkozásban, a művészi megjelenítés szempontjából is figyelmet érdemelnek, előre jelezve azokat a koordinátákat, kvalitásokat, amelyek a későbbiekben letisztultabb, érettebb alkotásokban öltenek testet.
A tartalmi/gondolati töltet, a költői eszköztár eredői megismeréséhez messze kellene mennünk az időben, Debreczeni Éva életében. Az olvasás, a művészet értékeinek, kincseinek korai megismeréséhez, az évtizedek során önmagában felhalmozott hatalmas ismeretanyaghoz – irodalomban, képzőművészetben, zenében egyaránt. Hisz ez volt az a világ, az a külön univerzum, amit maradéktalanul és zavartalanul a magáénak mondhatott.
A felkészülés évtizedeit történetiségében nem tudjuk nyomon követni. Azonban adott erre egy másik sarokpont, amely műveltségének sokszínűségébe, gazdagságába nyújt bepillantást. A Káfé főnix, a világhálón ismertté vált irodalmi és fotóművészeti lap kísérő csillagaként nyitott aranytalicska blogtár 2010. október 27. és 2011. május 7. között „összetalicskázott” oldalain, melyeken Cseke Gábor költővel és íróval tandemben egymást inspirálva közölték gondolataikat. Bakter Bálint és Banya Bea – mily beszédes nevek! – közti igen szerteágazó „párbeszédből” egy sajátos, színes szellemi portré körvonalai rajzolódnak ki. Sokatmondóak a Debreczeni Éva gondolat- és érzelemvilága gazdagságára utaló, az irodalom–, a zene–, a képzőművészet–, a filmtörténet kincsestárából merített példák, melyek széles körű műveltségére, tájékozottságára, érdeklődésére vetnek fényt, mintegy „hitelesítik” a verseiben megfogalmazódó életlátást, –értelmezést. Lírai beállítottságára utal az, hogy irodalmi példáit szinte kizárólag a költészetből meríti. A huszadik századi magyar líra panteonjából Ady Endre, József Attila, Tóth Árpád, Kaffka Margit, Juhász Gyula, Áprily Lajos, Dsida Jenő, Várnai Zseni, Weöres Sándor, Nagy László nevével találkozunk. Életművük elmélyült ismeretére vall, hogy idézett soraik nem a „nagy versek” közül kerülnek ki, hanem a kevésbé ismerteket állítja az olvasó figyelmébe. Szembetűnő az is, hogy többségükben a magány, a társtalanság, az útkeresés, a melankólia motívumai dominálnak, olyanok, amelyek Debreczeni Éva belső világával harmonizálnak. Bizonyára ő is feltette magában az Ady Endre A föltámadás szomorúsága című versében olvasható kérdést: „Ki vagyok és merre megyek?”; visszhangra leltek benne József Attila Ki–be ugrál című költeményének keserű következtetései: „Gondoljátok meg: Ezen a világon / nincs senkim, semmim”. Ez a belső vívódás, a helykeresés jut kifejezésre a 2010. november 17-én bejegyzett, cím nélküli versében:

„aki ott van, ahol lennie kell
mindig csak menne
aki máshol van, mint ahol lenne
maradna, ha megfelelne
aki sehol sincs, mindenhol
mindenkinek megjelenne
aki egyszer volt, hol nem volt
bár választhatna, ott is élhetne
s akinek sehol sem jó,
de bárhol megfelelne,
az nem tudja, hogy
hova és merre”

A hova és merre kérdésre a Káfé főnix „oldalain” megjelenő – legjava termése A boldogtalan tollhercegnő című MEK–kötetben közölt – lírai alkotások adnak választ.
Az első fogódzót a 33 című költemény kínálja, amelyet, életkorából kiindulva, a legkorábbinak datálhatunk. A krisztusi kor számára „próféta sorsot / teremtő talány”, „harminchárom év magány” – kisemmizettség mindabból a jóból, amit az élet kínál: „látod ahogy / elgurul melletted // az átlátszó, hűvös / üveggolyó”. Pedig fáj, nagyon fáj neki a magány – költészetének egyik meghatározó alapmotívuma –, amit a Keservers strófazáró sorai oly érzékletesen fejeznek ki: helyettem, felettem, mellettem, megettem, leverten. Az elszigeteltségre utaló, egymással egybecsengő állapotot érzékeltető egy olyan versszak töri meg, mely egyes szám első személyű igével tovább fokozza azt:

sírtam sokszor tán hiába
életemben de csak egyszer
nevettem.

A magány érzete nem csupán a külső körülmények okozta állapot, hanem belső küzdelem is. Ki akar törni belőle: „szeretném magam megtalálni / egy kicsit, egy kicsit”. (Pilla) Sőt, annál is tovább kívánt lépni: „Én is szeretném, ha szeretnének” (Félhold, félelem);„Szeretném magam szét– / szóratni mindenki vizeibe.” (szeretném). Bár az elidegenedés több költeményében tetten érhető, benne is mélyen, meghatározó módon ott élt a társkeresés vágya, az érzelmi közösség élménye: „tegnap átment rajtam / mint vonat a szerelem” – olvashatjuk a mások okosan című versében. Hogy nem csupán múló, tünékeny érzés volt, annak különösen szép példája az Akarlak és a Találka című költeménye. Az erotikus érzések és álmok sem voltak idegenek tőle. Ezt jelzi Az a kis bizsergés című alkotása, valamint a Schiele–versek ciklus is. A beteljesületlen szerelem, a társkeresés kudarca okozhatta, hogy lelkében, gondolat– és érzésvilágában mind hangsúlyozottabb teret nyert a lemondás, a „nem kell nekem már semmi / Nem akarok boldog lenni” hangulata, sőt annál is zordabb: verseibe beférkőzött, makacsul befészkelt a halál gondolata, konokul vissza–visszatérő motívuma.

„Vedd ki fülemből a zenét!
Olyan jó a csend.
Ne zúgjatok, gépek, emberek, fűnyírók!
Ha, ha: hallgatom a halált.”

A Csend tehát nem az inspirációt, az elmélyedés, a lelki töltődést jelenti számára, hanem az elmúlást idézi. A halál számára nem a nemlét állapotát szimbolizálja, hanem a nyugalmat, az evilági szorongó érzés elmúlását, amint azt a Disszonáns akkord című versében megidézi:

„Én e világban
Nem tudok élni
Ha meghalok, többé már
Nem fogok félni.”

Ennek okait nem csupán az elszigetelődésben, nemcsak a nyolcadik emeleti lakásbeli remetei létben kell keresnünk, hanem az őt körülvevő világban, annak életidegen, kirekesztő miliőjében. Erre utal A város éjjel első sora: „Itt semmi nincs csak a nagy büdös sötét”. Az elgépiesedés, a kényszerű igazodás képe tárul elénk a Hangyák soraiban:

„Bal–jobb–bal
Előre nézz, most meg fel
Állj, indulj, soha ne maradj el
Ha elestél, akkor is kelj fel

Befelé sikoltva
Egymásba kapaszkodva
Táskát szívhez szorítva
Rohantunk űzött hangyák
Mentünk, amerre mondták”

A Csakazértis című költemény az előbbinél is keservesebb kifakadás a társadalom igazságtalanságaival, a kiszolgáltatottsággal szemben:

„Nem volt soha semmink, még azt is ellopták,
Serkenő reményünk szerteszét foszlatták,
Tépett rongyainkat jól magadóztatják,
Kifújt levegőnket szánkba visszadugják.”

De nem csupán a közösséget ért fájdalom hasít belé. Személyes okai is vannak. A Hajnal sorainak keserű kifakadása a külső világból érkező méltánytalanságokra utal:

„Én a májammal etetem őket,
Mégsem ért meg az önző világ
Köröttem nőnek a törpék
Eső helyett hamu szitál.”

A peremre szorultság fájdalma kap hangot a Mint aki mellé néztek című költemény soraiban is:

„Olyan vagyok, mint aki
Nem létezett soha
Mint akire rá nem
Csak mindig mellé néztek
……………………………………
Nem írtam, nem is nyertem
Díjakkal nem ösztönöztek engem”

A megálló című versében költői kérdésként fogalmazza meg az őt mardosó gondolatot:

„miért hogy nem sikerül soha semmi
amibe belefogsz pedig úgy szeretnéd
árkot ásol, bokrot ugrasz de ettől
nem rövidülnek meg az esték”.

Haszontalan, értelmetlen lenne a munkája? A kétely ott feszül gondolataiban: „ki mondja meg, hogy miért éltem? (kérdés)
Szilágyi Domokos szatmárnémeti szobra előtt elhaladva fogalmazódik meg benne a kiábrándultság gondolata: „Mert költőnek nincs itt mit keresni” (Sz.D.–hez) Mindennek ellenére ott él benne a bizakodás, az újrakezdés lehetősége, távlata: „amikor látod, hogy nincs remény / akkor még százezer van” (hol vagy, hol nem). Ugyanez olvasható ki a Csiga című költemény záró soraiból:

„kitartok mászom fölfelé
csiga az edény falán
le e levélről fel az égig
minden nap visszadobnak
indulok újra”

Mély családszeretete adhatott volna ehhez számára oly fogódzót, reményt. A rajongásig szeretett édesanya, nővére elvesztése azonban még inkább elbizonytalanította. „Jaj, mennyi élet máshol / s köröttem mennyi halál!” (Versszerűségem) Az őt ért veszteségeket sorolja elő az apám sálja című költeményben.
Azt gondolhatnánk, hogy tájkölteményeiben, az őt körülvevő tárgyak, élőlények láttán feloldódik. Szép példája ennek A május elszállt című alkotás:

„A május elszállt a víz már megpihent
a fű haját lenyalta lomha ár
orrom elé fúj bohó pihét a szél
jobbra nézek ahol a nap lejár
lecsöppen az ég, a felhők pöffedők
egy rossz lemez mint rózsaszín bazár
elárvult ágon vadulnak almanők
fülükbe súg pár titkos szót a nyár.”

Ám a Pillantás a hídról, a  Macskasors, Fehér had, Fentről… című alkotásaiban nem áll meg a látvány rögzítésénél, a csoda nyújtotta primér élmény elvont gondolatok kifejtésére indítja: az elmúlás, az élet értelme/értelmetlensége irányába vezet el bennünket.

Debreczeni Éva költészete nem csupán gondolati, tartalmi vonatkozásban nyerik el az olvasó figyelmét, szeretetét. Gondolatai, költői üzenetei, mondanivalója igen változatos formaelemek és stíluseszközök révén jutnak kifejezésre. Költeményei igen széles skálán nyernek végső alakot. A pár soros, japán haikukat idéző versektől az epikus jegyeket magán hordozó, az 1970-es szatmári árvíz izgalmát felidéző Emlékeim iszapjában aprólékos történetidézésen át a Gellért Sándoros indulattal telített, sodró hangulatú Hazakeresőben című költeményig igen széles és színes a paletta.
Költői eszköztára rendkívül gazdag koordinátákon helyezkedik el. Élettere behatároltsága – az otthon és a szerkesztőség közti útvonal nyújtotta urbánus élmény és látvány, a világháló kínálta végtelen tér – Babits Mihály halhatatlan költeményét – A lírikus epilógja – juttatja eszünkbe. Debreczeni Éva is mindvégig önmagával küzd, saját vívódásait, gyötrődéseit önti feszes vagy parttalanul sodródó sorokba. A tollhercegnő boldogtalansága, veszteségeinek fájdalma varázslatos költői képekbe sürítődik. Mögöttük ott rejtőzködik a festészetet művelő, a szuggesztív, művészi fotókat készítő éles szemű, kiváló megfigyelő képességgel bíró alkotó. Hasonlatok, ismétlések, metaforák, pergő vagy lassú folyású sorok, merész képzettársítások teszik színesebbé, expresszívebbé, hangulatosabbá költeményeit.
A Schiele–versek ciklusban olvasható költeményekben jó néhány a saját életére jellemző analóg sorokat olvashatunk. A festő „izmos izmussal festett” képeiben, a költő verseiben keresi önmagát. A műveiben való elmélyülés hozza felszínre saját gondolatait. Az olvasó önkéntelenül is fölfigyel A kérdés című költemény alábbi soraira:

„Nem hittem volna, hogy valaha leírom
Azt, ami bánt, vagy inkább kisírom
Magamból, míg be nem növi sírom.”

Valóban kisírta? Oly kevés idő adatott rá! Magát sem kímélve siettette halálát? Hisz maga írta: „gyertyáim két végét égetem” (Lépegető). Tette azt azzal a tudattal, hogy „élni–halni nem lehet / értelmetlenül” (Valamiért), a pár sorral alább maga vonja meg költői pálya, a küldetéstudat, az alkotás lényegét, értékállóságát, maradandóságát jelző mérleget:

„Halálunkból új élet fakad
tán csak egy fapad
s nem felhőkarcoló
nem hős, hadakkal harcoló,
tán csak egy rügy, mag, hernyó,
ember, állat, madár vagy tó
De ez biztató.”

Debreczeni Éva új élete – hátrahagyott, reánk testált életműve: prózai munkái, versei, tromfordírozó szatírái, az élet fonákságaira intő abszúrkái, az általa „világra segített” kötetek tucatjai… Belőlük – ha jó földbe hull a mag – valóban új élet fakad, mely olvasóid gondolatában termékenyül meg.
A boldogtalan tollhercegnő műveiben megtalálta önmagát, költeményeivel kilépett kastélyából. Többszörösen rászolgált arra, hogy szeretettel fogadjuk, emlékét ápoljuk.

* Halála évfordulóján ezzel az írással tisztelgünk volt munkatársunk emléke előtt.

1. Gergely Tamás:
   2012. június 8. 08:51

   Rendkívül alapos tanulmány, korrekt.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ