(Puzzle-darabok életemből)

Főiskolás koromig elkísért a hajózás vagy torpedózás. Leültünk egymással szemben egy-egy kockás papírlappal, s a másiktól eltakarva berajzoltunk egy 10×10-es négyzetbe, közös megegyezés alapján egy bizonyos számú hajót, ezek nem érintkezhettek, s mint a sakktáblát, bejelöltük az oldalakat, kezdődhetett a lövöm az A 8-at stb., míg valamelyikünk elpusztította a másik egész flottáját. Kisgyermek korunkban nem kellett bíró, később viszont ajánlott volt a kezdés előtt ellenőriztetni, hogy az ellenfél tényleg berajzolt-e mindent vagy egyet lógóban hagy, s majd csak amikor már végelgyengülésig lőttél a semmibe, rajzolta be a még üres helyre azt az 1-es számú hajót, amivel nyert.

Milyen izgalmas tudott lenni egy üres gyufásskatulya! Minden élére számot írtunk, az asztal széléről kellett felpattintani, és attól függően, hogy melyik lapjára esett, pontokat gyűjteni. Ez akkora sikerélmény volt, mint később egy nyílverseny. Ahogy a hó eltakarodott, megjelentek az aszfalton a krétával kijelölt ugrónégyzetek, többnyire 7 vagy 10 négyzet szimpla vagy dupla kereszt formában s egy lapos kavicsot kellett sorra beledobálni, majd féllábon ugrálva felvenni, s újra, most már a következő négyzetet célozni, a kereszteknél terpesz és hátraarc egy ugrásból, s vissza az elejére. Ha végigmentél, akkor behunyt szemmel vagy hátrafelé újra, a feltételeket egyre nehezítve kellett az utat megtenni, órákat tudtunk játszani, fiúk, lányok vegyesen. A lapos kavicsoknak nagy keletje volt, rengeteg kézügyességi játéknak voltak az eszközei (minden játékunk így vagy úgy ösztönzött, hogy gyorsabb, ügyesebb, okosabb legyél) a Maros partján a fürdés szüneteiben valóságos szurkolótábora alakult ki a résztvevőknek, és akár egy stadionban való fellépéssel is felért egy-egy győzelem. Hidegebb napokon, amikor a szobába szorultunk, körbe ültünk, valamelyikünk mondott egy szót, a következő megismételte, tett hozzá még egyet s úgy adta tovább, míg egyikünk tévedett a felsorolásban, kiesett, a kör szűkült, végül már csak a győztes maradt. Volt egy egyszerűbb alakja is ennek a memóriajátéknak, az első szó utolsó betűjével kellett új szót mondani s vigyázni, meg ne ismételjünk egy már elhangzottat, mert akkor kiszállhattunk a játékból. Persze hogy barkochbáztunk is, ez szerencsére máig megmaradt a családban, játsszák a gyermekek.

Ködbe vész, hogy mikor nyílt meg, de kiskoromban még nem volt állatkertje Vásárhelynek. Az 50-es évek elejére saccolom, hogy elkeríették a Somostető először egy kis, majd mind nagyobb és nagyobb szeletét, ahogy nőtt a faj- és egyedlétszám. A bódékat is kőépületek váltották fel. S ha az elején nagyon helyesen/okosan kimondottan a Kárpátokban élő állat- és madárvilág volt jelen, később a város nagyzási mániája meg a tömeg kielégíthetetlen kíváncsisága okán begyömöszöltek egy pár bánatos oroszlánt s ronda majmot a drótkalitkákba. Az oroszlánok később kaptak egy pár méteres kifutót is, hogy ott heverhessenek egész nap, vagy ha a hímre rájött, hát szórakoztathatták a nagyérdeműt egyéb műveletekkel is. Számomra egy késő őszi délutáni látogatás marad felejthetetlen, a fiammal kettesben jártuk a kertet. Az oroszlánok már a téli ketrecben voltak, de a folyosóra még beengedtek, és ahogy illett, morgással, kiabálással, tapssal, meg amivel csak lehet, hecceltük, hergeltük őket, hogy történjen valami. A „Király“ nem állt fel, csak megemelte a fejét, kidomborodott az oldala és hatalmasat bődült, a szűk folyosó megsokszorozhatta a hangot, s mi úgy rohantunk ki, mintha ránk támadott volna.

A város maga egy állatkert volt a rengeteg kóbor kutyájával, rendszeresen szedték össze a sintérek. Nagy hecc volt a gyermekeknek, ha megjelent a ló húzta kalitkás szekér s melette gyalog a három vagy négy roma sintér, a négy-öt méteres rudakra szerelt dróthurokkal. Persze hogy a kutyáknak szurkoltunk, hogy idejében kereket oldjanak, de sokan voltak, s a sintéreknek is megvolt a kerítő taktikájuk így már a mi környékünkön megtelt a ketrec, s vitték fel (mi úgy tudtuk) a klinikára kísérleti állatnak. Állítólag a gazda két- három napot kapott, hogy kiválthassa a befogott ebet, de nem hiszem, hogy sokan éltek volna ezzel, akinek fajtiszta kutyája volt, az nem engedte az utcára kóborlni, a többit olcsóbb s egyszerűbb volt pótolni, mint kiváltani. Nemes állatoknak ott voltak a lovak, a parádés gyászkocsit vontató hollófekete négyes, fejükön a bóbitával, csillogó fekete bőrhámmal, büszke tartással. A hatalmas muraköziek, a kenyérgyár és a szódavízgyár szekereinek vontatói az akkori traktort játszva elhúzták, akárcsak a kavicshordók rabszolgái. Hogy a Rákóczi-hegyen felvigyék a terhet, néha a vasdorongot is a ló oldalához vágták, a mai állatvédőt az örületbe kergették volna, de akkor ezekkel nem foglalkozott senki, a közvéleményt egészen más témák alakították. Lehet, hogy rosszallóan rázta a fejét egy-egy jobb érzésű felnőtt, de ezt is csak a hajtó háta mögött, veszedelmes emberek voltak a kavicshordók. Amikor valamiért a Bulevárdon az egyiktől a rendőr a papírjait kérte, kihúzta a hosszú vasrudat a kavics alól (a sok kő az útra zúdult), s mint Toldi Miklós tartotta a rendőr orra elé, hogy ez az ő igazolványa, nyomban véget is ért a kérdezősködés. Tehenet a már említett Szentkirályi nénin kívül a környékünkön más nem tartott, de disznót majdnem mindenki, mangalica vagy báznai, erre a két fajra esküdtek fel a hízlalók kinek-kinek a szükséglete szerint. Zsír vagy hús, ez volt a perdöntő. Apró barom, liba, kacsa, pulyka és tyúk is minden udvaron, igaz, vagy-vagy, nem mindegyik, különösen a pulykatartók voltak ritkábban s oda szívesen mentünk a Szebb a páva, mint a pulykát addig szajkózni, míg a kakas felfújta magát és megindult felénk. Először a tehén tűnt el Szentkirályi nénivel, majd a disznók a városi rendelettel, s a Pobedák felváltották a parádés hintólovakat, sokáig maradt még a gyászkocsi munkában, bár egyre ritkábban tudták már kifizetni a luxustemetést a rokonok. A gólyát kiszorította a rossz levegő, zaj, a táplálék hiánya, meg az érdektelenség. Fecskék sem rakják már sárfészkeiket a Mentovich utca ereszei alá, igaz, már akkor is a vakbuzgó lakók hosszú rudakkal verték le a madarak elvándorlása után a számunkra izgalmas alkotásokat, de tavasszal újrahordták szorgalmasan, s ha már ott voltak, tilos volt bántani őket.

(Folytatjuk)