Hogy a foci az a sport és játék, amelyben a testnek össze kell forrnia a labdával és a zsenialitással, azt legutóbb Pavljucsenkótól tanultam meg. Tudtam már korábbról, Van Bastentől, Bergkamptól, Maradonától, Zidane-tól és másoktól, de ez az orosz ismét megmutatta.

Az ember megindul, és nem lehet tőle elvenni a labdát – ez a foci, tiszta állapotában, nem az „egyből!” és a „vissza!” és az egyebek. Nem lehet elvenni tőle, mert ő maga az az akarat és az az ösztön. Pavljucsenko mintha botladozott és küszködött és gyötrődött volna, mintha átgyűrődött volna a cseh hátvédeken, pedig nem. Ő egyszerűen gólt akart rúgni, ezért aztán összenőtt a labdával, amíg el nem lőtte magától, ahogy a jobbik részünket tüzeljük el versben, boldogságban, szerelemben.

Hálistennek ezek a gólok nem jelennek meg semmilyen kijelzőn.

(Forrás: A jódeménység foka)