(Volt-e Petőfinek szerelmi kalandja Pila Anikóval?)

Drámája könyv formában való megjelentetése idején (1933), Kibédi Sándor előszóban adja magyarázatát írói merészségének. Szövege („mentsége”?) alább olvasható…

KIBÉDI SÁNDOR
/Előszó a Szeptember végén című színdarabhoz/

Pila Anikó,
akiről nyolcvanhat esztendő távolában teszek vallomást e könyvben, e színpadra szándékolt s talán valamikor, megtisztult levegőben, színpadra is kerülő költői műben, — nem egészen ismeretlen név a magyar olvasó közönség előtt. Tudják sokan, hogy a legrendkivülibb magyar szellemnek, Petőfi Sándornak volt futó kedvese abban az időben, amikor a költő már ismerte Szendrey Júliát, pár hónappal később feleségét. Írt róla legelőször — 1876-ban — Jókai Mór, majd Petőfi koltói házigazdája, Pila Anikó földesura: gróf Teleki Sándor. Azaz : inkább csak megemlítették a nevét és írtak róla annyit, hogy 17 éves ragyogó szépségű cigányleány volt, sejteni engedték, hogy koltói tartózkodásai alkalmával kedvese volt Petőfinek, hogy élete végéig minden évben elbolyongott arra Fehéregyháza felé, a költő valószínű nyughelyéig és ugyancsak élete végéig hordozta a költőtől kapott ezüst húszasokból készített nyakláncot és ujján a köves gyűrűt stb. stb. Azt is olvashattuk, hogy Petőfi Sándor a róla írott verseit széjjeltépte és futó kalandját végkép elfeledte…

Az álszemérmes, álerkölcsös felfogás a mai napig megakadályozta e dologban a tisztánlátást. Sőt szándékosan elburkolták, félremagyarázíák, a legtöbb esetben pedig elhallgatták azt az egyetlen teremtett asszonyi embert, aki Petőfi Sándort egészen szerette, egyetlenül csak önmagáért hordozta szívében. Igen, Jókai Mór megírta róla „Utolsó eszménykép” című versét, de többet ő sem igen mert . . . na igen, adott neki, szegény öreg cigányasszonynak néhány tallért. Istenem, cigány volt, ugye . . . pedig nem is volt cigány, az apja nemes magyar úr volt s az édesanyja is csak efajta félcigány, — de hát akkor, anno dazumal, ennyi is szörnyű dolog volt, tessék elképzelni, egy cigányleány és Petőfi Sándor . . .

Azután: hiszen Petőfi maga is elhallgatta, mondották. Az a Petőfi, aki semmit se hallgatott el. A jámborok azt hiszik, hogy minden, amit Petőfi irt, megjelent nyomtatásban. Nem jelent meg nagyon sok Petőfi-írás. Nem jelent meg a Pila Anikóhoz és Pila Anikóról írott versek tömege sem, — és ennek nagyon egyszerű volt az oka.

Petőfi Sándor összes Pila Anikóval kapcsolatos verseit „Cigány Ferenc, a négyes kocsis” című, a János vitéz modorában irt nagy költeményével együtt, 1847 nyarán megőrzés végett átadta barátjának, gróf Teleki Sándornak. Következett 1848 és vele a kővárvidéki román felkelés, majd az erdélyi hadjárat és a szabadságharc leverése . . . Teleki külföldre menekült, a koltói kastélyba osztrák zsandárokat helyezett az abszolutizmus … a versek elkallódtak, a hosszú évek után hazatérő Teleki egyet sem talált meg belőlük … És nem találta Koltón Pila Anikót sem, — nagysokára kerítette elő valahonnan a máramarosi havasokból és minden gondja-baja mellett gondoskodott róla . . .

Bizonyos, hogy más lett volna a sorsa Pila Anikónak, ha közbe nem jön a szabadságharc. Teleki kibujdosott és a Petőfi Sándor előtt vállalt kötelezettségének nem tehetett eleget. Pila Anikó sorsa, tragédiája így teljesedett be …

* * *

1922-ben ünnepelte a magyarság Petőfi születésének centenáriumát. Szülővároskámban, a Kővárvidék székhelyén: Nagysomkúton laktam akkor. Július havában megbízást kaptam Szentimrei Jenőtől, a kolozsvári „Vasárnap” szerkesztőjétől, hogy menjek el a 15 kilométerre fekvő Koltóra és a „Vasárnap” Petőfi száma részére írjak riportot.
Felkerestem először is a Nagysomkuton lakó nyolcvanegynehány esztendős gróf Teleki Sándor földbirtokost, Petőfi barátjának unokaöccsét, aki mint egészen kisgyermek, ismerte Petőfit személyesen. Nagyon sokat megtudtam tőle Pila Anikóról is. Legjobban meglepett az a kijelentése, hogy: „a maga nagyapja igen jó viszonyban volt Pila Anikóval, úgy tudom, egyszer hált is maguknál.” „A húgom, Gizella kontesz többet tudna beszélni róla, ha élne. Vele sokat játszott Petőfi ott Koltón és 1847-ben a lencsési szüreten is ott volt, mint kicsi leányka, Petőfiék is ott voltak.” — Nagyon elpirultam, amikor Gizella konteszt említette, mert a kontesz szemben lakott velünk s nekem kicsikoromban az volt a legnagyobb mulatságom, ha a kapucsengő meghúzásával megbosszantottam. Mit nem adtam volna, ha élne és beszelhetnék vele! . . .

Másnap elmentem Koltóra, egy egész napot és éjszakát kódorogtam a kastély kertjében, beszéltem gróf Teleki Istvánnal — és azután négy napig nem mozdultam a koltói cigánysor kunyhóiból. A cigányok nagyon megszerettek, különösen egy Pila János nevezetű félkarú 28 éves kovácslegény, a legtökéletesebb Pefőfi alterego, Anikó leszármazottja. Láttam Anikó sirját és egy egész éjszakán keresztül beszélgettem róla a vén Boldinéval, aki volt már nyolcvan esztendős és harmadik felesége Boldinak, becsületes nevén Kanálos Imrének, Anikó édestestvérének. Láttam az öreg Boldi fényképét, hátlapján Teleki Sándor gróf sajátkezű írásával . . . Boldiné mondotta, hogy egyszer eljött az a Petőfi sok évvel azután és kereste Anikót, az ura utána ment Bányára, mert akkor ott lakott Anikó és Petőfi úr akkor, amikor Anikó eljött, meghajolt előtte és kezetcsókolt neki. Mondtam Boldinénak, hogy az Jókai lehetett, nem Petőfi, de nekem se hitte, amínt nem hitte Anikónak sem akkoriban.

Boldinétól megtudtam mindent Anikó és Petőfi viszonyáról, ahogyan azt maga Anikó mondotta el neki. De nem tudtam volna meg talán semmit, ha nem cigányul beszélek Boldinéval és egyáltalán: ha eszembe nem jut, hogy felkeressem a koltói cigánysort. Tizenegy esztendeig hordoztam magamban ezeket a dolgokat, — a nyáron pedig megírtam a „Szeptember végén”-t és benne azt a Pila Anikót, aki Petőfi legszebb versének ihletője volt.

Darabomat könyvben adom a közönségnek. Eddig még nem akadt szinház, amelyik vállalkozott volna az előadására. A színpadi kiadó azt irta a levelében, hogy a budapesti színigazgatók fáznak az ilyenfajta daraboktól. Internacionálisabb darab kell. Jól van. Majd írok olyat is. De addig is: a magyar közönség bizonyosan nem fog fázni a „Szeptember végén”-től… adom hát nem valamelyik budapesti színháznak, hanem egyenesen a magyar közönségnek.

Kolozsvár, 1933. december 1.

ROMÁNIAI MAGYAR IRODALMI LEXIKON
Petőfi Sándor emlékezete (részlet)

A harmincas évek romániai magyar Petőfi-kultuszának sajátos terméke Kibédi Sándor Szeptember végén című “költői játéka” (Kv. 1933), amely egy Jókai-visszaemlékezést “továbbfejlesztve” Petőfi és egy koltói cigán­lány állítólagos szerelmét dolgozza fel. A legendát a valósággal Kristóf György szembesíti A September végén múzsája c. tanulmányában (Erdélyi Múzeum 1937⁄3), amire Kibédi, önálló füzetben, terjedelmes, helyenként minősíthetetlen hangú választ jelentet meg (Petőfi és Pila Anikó. Válasz egy tanulmányra. Kv. 1939), s koltói és környékbeli cigány hagyományokra hivatkozva ismétli meg színpadi művében irodalmi formába öltöztetett korábbi beállításait.

(Befejezése következik)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ