(Puzzle-darabok életemből)

Parittyáinkat a verebeken meg varjakon próbálhattuk ki, a fecskéknél semmi esélyünk sem lett volna s elég korán belénk is nevelték, a szemünk magasságában cikázó fecske hasznos állat. A verebet Vásárhelyen csurinak hívták s azt hiszem csak ott, mert máshol ezt a szót nem hallottam. Nem tudom, miben áll a csuri káros volta, talán a kalapok nemkívánt váratlan díszítésén, de ezt más madár is csinálta, s kiadósabban, én csak arra emlékszem, hogy ahogy a lovak elhullatták a citrancsaikat, tízesével lepték el (különösen télen azon melegedtek) s túrták szét nagy élvezettel, na meg, ahogy a piaci legyeket is felülmúló szemtelenséggel csaptak le az őrizetlenűl hagyott ételre. De mekkora öröm volt egy-egy fészekből kiesett fiókát hazavinni azzal, hogy megmentjük a macskáktól, aztán akaratlanul halálra kínoztuk a dédelgetéssel. A varjak különösen őszi szántás idején fekete felhőként húztak át a bulevárd fölött, a Marosszentgyörgy melletti földek felé, de állandóan jelen voltak a temetői fákon s időnként eligazították a városháza toronyóráját, a mutatókra szállva. Amíg ment a baromfitartás az udvarokon, ülű meg héja is keringett a házak fölött s a csibéket védőhálóval borítottuk le, érdekes volt megfigyelni, ahogy a kotló félrehajtott fejjel a magasat leste, s az első jelre maga alá gyűjtötte a csibéket. A madárvilágot az őszi vándormadarak gazdagították ha csak rövid időre is, mert leszállni csak a városon kívül, a Maros nagyobb árterületén mertek, ott találtak táplálékot is a továbbrepüléshez, de jól emlékszem, ahogy nagytata a V alakból meg a károgó vagy kelepelő, csattogó hangokból meg tudta különböztetni a darvakat, vadlibákat, gólyákat. Egy alkalomra emlékszik Pampa, amikor a vártemplomot hatalmas gágogással vándorludak lepték el a naplementével, kora hajnalban már tovább is szálltak a Maros felé. Ami az olasz városok átka lett az utóbbi időben, az a felhőszerűen ide-oda gomolygó seregélyek armadája, nálunk rövid ideig tartó, talán kora őszi látvány, inkább a lóversenypálya fölötti részen, így a várost megkímélte a velejáró guanóözöntől. Érdekes, hogy ami itt, Luzernben állandó csatározás témája a természet- és a városvédők között, a ma már minden nagyobb várost ellepő, betegségeket is terjesztő galambok, Vásárhelyen sohasem volt, és ahogyan tudom, ma sem gond. A rejtély abban lenne, hogy előszeretettel ették a még repülni nem tudó fiókákat s talán eszik még ma is?

Szórakoztatásunkról gondoskodott a tavasszal megismétlődő árvíz. A várost hol magasabban, hol csak a környező kerteket elöntötte a kiáradt Nyúl patak, vagy Poklos patak. Ezt onnan tudtuk, hogy napokig nem jöttek az iskolába az ott lakó osztálytársak, de nem volt semmi rendkívüli állapot, ez hozzátartozott a tavaszhoz. Igaz, a Marost rendszeresen kotorták s az árterületek is még épek voltak, még nem épültek meg a betongyűrűk, hogy megfojtsák az óvárost, és lehetőséget adjanak a letelepedéshez a Kárpátok túloldaláról elinduló vándornépeknek. Gyáraink kicsik voltak. Két személlyel dolgozó ecetgyár. A háborúból itt maradt IFA teherautó a kenyérgyárnak szállította jó illatú portékáját, de a fekete „téglákat” is. A szappangyár majd csak jó évtized múlva gyúl ki és ég le menthetetlenül (a tűzoltóság dicséretére legyen mondva, a környező házak mentésére és nem a tűzoltásra koncentrálta erejét, az égő szappanra akkor még nem volt oltószer). A szódavízgyár, a muraközi lovakkal. Festődék, a Ritz- féle, ahol a régiből új, divatos kelme lett. Ki borotvál ma és hol? Annak idején a főtéren két borbélyüzlet, a „fényes” és a „vegyes”, ez utóbbi az Ifjúsági mozi mellett, két vagy három lépcsőn kellett felmenni jobbra a férfiakat, balra és hátul szeparálva a nőket szépítették. A Fényesben, a főtér túlsó oldalán valahol a nagy könyvesbolt magasságában tíz borbély is várt, nem, nem is ők, mi vártunk a sorunkra, az üzlet közepén húzódó padon ülve, sakkozva, hogy melyikhez is kerüljünk. A focibíróhoz, aki tényleg vasárnapokon, divíziós meccseket is fütyölt, és mindentudója volt a kulisszatitkoknak, vagy az idősebb bácsihoz, aki olyan kellemesen forró kis törülközővel takarta be az arcunkat borotválás után, krémezés előtt. Kétszer ment végig az arcunkon, kontrát is vágva. Abból a krémmennyiségből, amit most reggel teszek az arcomra (mert a fene tudja olyan pontosan kinyomni a tubust), ő tíz vendéget is megkent, valami olyan jó érzéssel, könnyedséggel, frissen, tisztának érezve magam szálltam ki a székből, hogy új fejezet kezdődött nemcsak a naptárban, hanem az életemben is.

(Folytatjuk)